Csömpölyegfal, gömbölyegfal

A csömpölyegfal a vályogtégla-fal elődjének nevezhető. Míg ez utóbbi szabályos formájú, sablonnal készített elemekből áll, a csömpölyegfal nagyjából akkora méretű földlabdából, melyet egy ember meg bír emelni (25-35 cm átmérőjűek). A csömpölyegek, gömbölyegek formája lapított gömb alak, esetleg egészen nagy ívben lekerekített sarkú s élű téglatest (a ma tömbökben kapható sajtokhoz hasonlít formájuk). A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz, ez nem csak a két egymás fölötti elem egymáshoz tömörödését volt hivatott szolgálni, hanem a gömbölyegek formáját is a tégláéhoz közelítette.

Egyes helyeken az ilyen falnak az elnevezése fecskefal - ez a fecskefészekhez hasonlatos kinézetére utal -, a Dunántúlon mórfalnak, Zalában gombócfalnak is nevezik.

A vályogtégla fal

A vályogtégla mérete változó, általában 30x15x15, 32x15x12 cm. A vályogtégla úgy készül, hogy a megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagot faformákba töltik, és abban fával csömöszölik. A formákból kivett téglákat napon szárítják meg. a száradó téglákat védeni kell az esőtől és a kiszáradástól. Ezt lehet úgy is, hogy oldalfalak nélküli tetőszerkezet alá rakják, de legegyszerűbb módja az, amikor valamilyen anyaggal (homok, nádtörek) betakarják a téglarakásokat. A vályogtéglák gyártásáról lásd az Akik a Házakat építettékcímű oldalakat.

A terepszint fölé vezetett tégla, kő vagy beton alapra ill. lábazatra készül. A lábazaton szigetelés fektetése szükséges, ezt a szigetelést célszerű egy égetett téglasorral védeni. A téglákat szabályos kötésekkel, általában agyagból (sárból) készült habarcsba falazzák, ritkább esetben mészhabarcsba. A vályogtégla fal vastagsága általában másfél tégla (50 cm) vastagságú. Ritkábban, válaszfalként készül 32 cm vastag fal is, de erre terhelés nem adható. A sarkokat, pilléreket, kávákat, a kéménykürtőket égetett téglából kell építeni. Szintén égetett téglából, vagy kőből készíthető a nyílászárók feletti áthidalás, ám kisebb fesztávolságnál (pl. kis méretű ablak, ami a régi házaknál általános volt) vályogtéglából is kialakítható az áthidalás. Elterjedt a fagerendás áthidalás is, efölé azonban nagyobb súlyú szerkezet már nem építhető. A fagerendákat le kell kezelni gombásodás ellen, és ebben az esetben hosszú-hosszú évtizedekig alkalmasak áthidalásnak. Lehet áthidalást vasbeton gerendával is készíteni, ám ekkor célszerű a felfekvési felületét égetett téglával kiegészíteni.

A nyílászárók helyét előre kijelölték és vagy a falazással egyidejűleg elhelyezték őket, vagy deszkákkal, lécekkel a helyüket biztosították.

Amikor a megfelelő falmagasságot elérték, kerülhetett fel a gerendázat és a tetőszerkezet a falra (ezeket lásd a következő fejezetekben.)

Elterjedt az a megoldás is, hogy a falazat külső felét vegyesfalként alakítják ki (tégla ill. kő és vályogtégla vegye alkalmazásával), ebben az esetben ellenállóbb a külső hatások ellen, és mészhabarcs vakolást is lehet alkalmazni.

A vályogtégla falak rakásához szakértelem kellett, amennyiben kőműves nem volt a munkához, falrakókat alkalmaztak (lásd: Kiss Lajos könyvéből idézet) Az ilyen fal ránézésre nagyjából egyenes vonalú, irányeltéréseket csak a tapasztás okozhat.

Préselt vályogtéglából készült falazat

Agyaghabarcsba rakott vályogtégla fal metszete

Vályogtéglák

A rakott fal

A rakott fal építésekor öntőforma nélkül helyezik egymásra az agyagrétegeket.

A rakott falhoz felhasznált agyag képlékenyebb, nem egy esetben az építési terület, telek anyagát használják fel. A régi időkben a rakott falhoz szükséges agyagot emberi erővel taposták, vagy háziállatokkal (ló, szarvasmarha) járatták meg. Járatás közben keverték bele a pelyvát, töreket, esetleg nádat. Fában gazdagabb vidékeken a rakás közben kisebb gallyakat, ágakat is tettek a vályoghoz, hogy még tartósabb legyen.

A fal alapja, illetve a lábazat szintén kőből, téglából épül, az előbb említett szigetelés elengedhetetlen.

A vályogot villával, esetleg kapával rakták fel. Annyi agyagot vett a szerszámra, amit meg bírt emelni, és hozzácsapta az alatta levő réteghez. A megfelelő erejű rácsapás biztosította az agyag összedolgozását - úgy, ahogy a gyermek több kis gyurmából összerak egy általa megálmodott alakot. Ezért is volt célszerű a helyi anyag felhasználása, mert nem kellett külön gondoskodni a szállításról. Egy-két "állással" a megdolgozott agyag a falba került. Rakás közben a fal szélességét az agyag adottságai határozzák meg: amelyen vastagságban megáll, olyan vastag lesz a fal.

A rakott fal építéséhez több ember kell, mint a vályogtégla fal építéséhez, mert csak akkor lesz homogén a fal, ha egyszerre készül el minden része. Nem szabad engedni, hogy kiszáradjon a fal építés közben, de óvni kell az esőtől is.

E falaknál is elterjedt a téglával való kiegészítés. A rakott fal onnan ismerhető fel, hogy jelentősen vastagabb, mint a vályogtégla-fal és vonala általában nem "nyílegyenes". Ennek oka az, hogy a rakott falat elkészülte után vágják egyesre - általában ásóval. De ez - meglátásom szerint nem hátránya a falnak, a vályogépítkezéshez hozzátartozik ez a körülmény. A nyílászárókat az építési technológiából következően csak utólag lehet kivágni.

A rakott fal építést egyes helyeken nevezik fecskefalazásnak is.

A vert fal

A vert fal abban különbözik a rakott faltól, hogy mintadeszkázat közé úgy készül, hogy a bekerült agyagot fa döngölőkkel még meg is tömörítik. A mintadeszkázat szétszedhető és újból összerakható, esetleg függőlegesen csúsztatható szerkezetű.

A vert fal építésének kezdetén a deszkázatot a lábazat fölött a fal szélességének megfelelő távolságra összefogják (pántolják). Legelterjedtebb módozata az volt, amikor megfelelő távolságra egymással szemben oszlopokat vertek le, és a deszkázatot, zsaluzatot ehhez rögzítették. A zsaluk egymástól való távolsága általában 50 cm. A földneves vályogot 20-40 cm vastagságban a deszkázat közé helyezik, és sulykolókkal, döngölőkkel tömörré verik, esetleg botok végével megszurkálják (a levegő kiszorítása céljából). A döngölésnél ügyelni kell arra, hogy a mintadeszkázat el ne mozduljon a helyéről, vagy a döngölt földtömeg ki ne csússzon a deszkázat közül.

A vert fal anyaga is a törekkel, szalmával, pelyvával kevert föld. Ahol be lehet szerezni, az egyes rétegek közé hosszában fektetett nádréteg is kerülhet. Ügyelni kell arra, hogy kő, keményebb anyag a fal belsejébe ne kerülhessen, mert az a föld "szakadását" okozza.

Az ilyen fal építését szakaszosan, de hosszabb munkaszünetet nem tartva kell végezni. A már megszilárdult falszakasz mellől a mintadeszkázatot elbontják, és egy réteggel magasabbra helyezik. Ha a deszkázat csúsztatható, akkor feljebb húzzák. Szintén figyelni kell arra, hogy a frissen készült fal meg ne ázzon, de teljes kiszáradásnak se legyen kitéve. Tekintettel arra, hogy a fal egyben készül, a nyílászárók helyét utólag vágják ki rajta, ami nagy figyelmet igénylő munka.

A falsarkokat, kereszteződéseket, a nyílászárók falkáváit általában megerősítik: nádcsomók, égetett tégladarabok beépítésével. Ennél a falnál is jó megoldás, ha a pilléreket, kávákat már eleve téglából rakják.

A vert fal is készülhet vegyes falazatként. Ebben az esetben általában a fal külső síkjánál használnak követ vagy égetett téglát. Ekkor alkalmazható a mészhabarcs vakolat, és a fal tartósságát is emeli az eljárás.

A vert fal felületkezelése is általában agyagpasztással történik.

A vert falas építési technológia elnevezése országrészenként változik: elterjedt neve: a Dunántúlon tömésfal, tömött fal, a Tiszántúlon vert fal az elterjedt neve.

A paticsfal

Olyan fal, melyben a fő "tartószerkezet" oszlopok közé font vessző, vagy nádfonat. Ezt tapasztják meg sárral, agyaggal. Gyakori a "sövényfal" megnevezése is, hazánkban egészen az 1930-as évekig gyakran építettek ilyen házakat.

Általában tartós faanyagot (ha volt, tölgyet) használtak oszlopnak. A földbevert - és a ház magaságának megfelelő - oszlopok közé sövényfonást készítettek megfelelő magasságban. erősítésként kerülhetett bele vastagabb faág is megfelelő magasságokban. Ezeket az oszlopokon keresztül fúrt lyukakon dugták át. Fonásra lehetett gyengébb faanyagot is használni.

Kisebb igényű épületeknél (pl. tárolóknál) nádból is fontak, de ez nem volt hosszú életű, inkább időszakos épületeknél fordult elő.

A sövényfalak,paticsfalak elkészítésének technikája visszanyúlik egészen az emberiség korai korszakáig.

Építésük igen egyszerű és minden, a természettel szoros kapcsolatban élő ember önállóen képes volt megalkotni.

Először is a földbe szúrva, vagy fekvő gerendákba vastag faoszlopokat állítottak, ezeket "sasfáknak" nevezzük.

A paticsfal vékonyabb, mint a tégla, vert fal, hőtartó képessége is kisebb. Állékonysága azonban nagy, egy paticsfalú ház szétbontása szinte emberfeletti munkát igényel.

Minden, földből készült háznál az elkészülte után megjelenik egy-két repedés. Ez az anyag száradásának, ülepedésének tudható be. Nem jelent gondot akkor, ha kezelik: a repedéseket kikaparják, és agyaggal betapasztják. Igen fontos a fal megfelelő karbantartása, erről később szólunk.

Tapasztalatom szerint az imént felsorolt vályogépítkezési módok ritkán keverednek, amennyiben egy vert, vagy rakott fal megsérül a pótlása, javítása ritkán szokott vályogtéglával történni, inkább az égetett tégla alkalmazása a szokványos.

A vályogfalak tervezésénél nehéz dolga van a szakembernek.

Az újonnan készülő föld anyagú épületeknél meg lehet határozni az építőanyag szilárdsági tulajdonságait - főleg, hogy ezek az új épületek mind a vályogtégla-falazásos módszerrel épülnek. Bár ezeknél is vannak bizonytalansági tényezők, hiszen az agyag és a töltelékanyag nem annyira jól szabványosítható anyag, mint a cement, beton vagy az égetett falazóelemek. De azonos helyről beszerzett, előzőleg laboratóriumi keveréssel kikísérletezett vályog falazóelemnél van egy bizonyos állandóság, főleg abban az esetben, ha gyártás során a technológiai előírások betartásra kerülnek.

Sokkal nehezebb egy már elkészült vályogfalhoz kapcsolódó tervezési munka felelős teljesítése. Legtöbbször az a kérdés merül fel, mennyire állékony egy fal, illetve a másik gyakori kérdés: lehetséges-e még egy emeletet, vagy egy tetőtérbeépítést megvalósítani. Azt hiszem, erre a két kérdésre csak nagyon nagyon óvatosan adhat választ bárki. Az évtizedekkel - esetleg évszázadokkal - ezelőtt elkészült falak anyagösszetétele nehezen állapítható meg. De ha ez sikerülne is, nem lehet tudni azt, hogy a falat élete alatt milyen behatások érték - melyek befolyással lehetnek állagára.

A fal anyagát, összetételét természetesen lehet vizsgálni, de az eredmény nem egyszer arra vezet, hogy: ennek a falnak, háznak már régen össze kellett volna dőlni. De az mégis áll.

A helyes válasz: ha a fal már áll ötven-hatvan éve, akkor az elkövetkező ötven-hatvan évet is megállja, amennyiben nem éri valamilyen súlyos károsodás. Ilyen hatás lehet dinamikus hatás (a földrengést és a dózerolást kivéve szerintem nincs az a dinamikus hatás, ami egy vályogfalat leomlasztana), és a nedvesség hatása. Ez utóbbi már igen komoly gondot okozhat - de erről egy másik fejezetben szólok.

Lehet-e emeletráépítést készíteni vályogházra?

Azt mondom, igen lehet. De...

De csak kompromisszumok árán.

A vályogfal - mint azt fentebb írtam - nem terhelhető túlzottan. Ezért az emeletráépítés felvetésekor a következőkkel kell számolnunk

- komoly, nagy szakértelmet igénylő és ezzel együtt sok pénzbe kerülő építészeti, szerkezeti munka szükséges. A legcélszerűbb megoldás valamilyen vázszerkezetet kialakítani, és a felső szint terhét erre átadni.

- a vázszerkezet kialakítása egyrészt az eredeti falazatba beavatkozást igényel - azaz a ház eredeti, és ezidáig jól működő szerkezeti egysége sérül,

- a ház külső formája az eredetitől egyre inkább eltér - azaz a ház külső formája, esetleg szépsége kezd eltűnni,

- igen-igen nagy költségbe kerül a megvalósítás.

Aki ezeket a kompromisszumokat hajlandó viselni, annak azt mondom: fogjon neki - bár ekkor már jobban járna egy teljesen új ház megépítésével.

Ha tehát valaki azért vesz meg egy kisebb házat, mert csak arra futja, és egy majdani felfelé történő bővítésben gondolkozik, inkább téglaházat vegyen.

A vályogfalazatú házak bővítésének ésszerű iránya az, ha a földszinti alapterületet bővítjük: lényegesen olcsóbb, és jobban illeszthető az eredeti formához, funkcióhoz. Nem terheljük vele a régi falat, esetleg készülhet az új rész is vályogból, és sokkal, de sokkal több lehetőséget kínál, mint a már meglévő falakra történő ráépítés.

Nem beszélve arról (jelzem, személyemtől igen távol áll a magyarkodás bármilyen formája), hogy a magyar ember életvitelétől igen-igen messze áll az emeletes lakóházbani életvitel - nem úgy mint a németalföldi, vagy angolországbéli emberekétől. De ez a tény csak az elmúlt 5-10 évben került elő új házak tervezésénél, megvalósításánál.

A vályogházak fő értéke a falazat milyenségéből adódik - ezért kellett ilyen sokat beszélnünk róla.

Külön téma - noha érintettük az előzőekben - az újonnan épülő földházak, bioházak falazása, erről az interneten találhatunk leírásokat.