A TETŐK

Ha a házak ablakait a szemnek neveztük, akkor a tetőt a frizurának, hajzatnak mondhatjuk. Ahogy egy nő szépségének fontos része a szeme és a haja, ugyanúgy ház teteje is annak megítélésében igen fontos szerepet játszik.

Csakhogy amíg egy nő haja lehet műhaj, lehet festett, avagy éppen tupírozott, a ház teteje nem visel el semmilyen álságot, semmilyen hamisítást. Talán ez az épületnek egyetlen eleme, amelynek minden csalás és ámítás nélkül el kell látnia funkcióját, igazodni kell a fizikai törvényeihez. S n em lehet megalkotásával becsapni a használót, a nézőt, mert nem csak szépészeti jelentősége van: igen fontos a szerepe az épület állagának megőrzésében, a használhatóság biztosításában is. Nem is olyan rég – erről majd később – igyekeztek ezt a kettős szeepet kijátszani: nem sikerült, eljött az az idő, amikor végre rájöttek az építtetők, a tervezők, hogy a tetőnek annak kell lennie, ami: tetőnek az alkotás (az épület, a ház) felett.


A tető szerepe a tankönyvek szerint: az épület utolsó szintje felett lezárni a tért, valamint védeni az épületet, az építményt az időjárás káros hatásaitól.


Az emberiség történetében a házépítés a tető építésével kezdődött. Ismert, hogy az első lakhelyek csak tetők voltak: valamilyen természetes anyagból fordított “V” alakban az ősember összerakott egy kalyibát, és az eső, a tűző nap elől az alá húzódott (mint ahogy a mai napig a csőszkunyhókat is ismerjük). Anyaga lehetett pálmafalevél, vagy nád, lehetett szúrós faág – végül is tető volt. Csak később keletkezett az a szerkezet, amely ezt a tetőt megemelte, hogy magasabban legyen a vizes, nedves talajon, vagy jobban védjen az állatok ellen. Ez az emelés volt a fal. De a két egymásnak döntött “lapszerkezet” még nagyon sokáig megmaradt. Ez él tovább napjainkban is a legelterjedteb b tetőformában: a nyeregtetőben.


Aztán igen hamar megjelentek a különféle formájú tetők. De mindegyiknél érvényesült az a fent már említett tény, alapszabály: a tető a funkcióhoz és a szerkezeti lehetőségekhez (azaz fizikai törvényekhez) igazodik, e két tényezőt szigorúan szem előtt tartva készül és kerül használatba.


Mik ezek a funkciók, és hogyan érvényesülnek ezek a tetőknél?

A legfontosabb a védelem. Védelem az időjárás viszontagságai ellen, és fizikai védelem az épületben tartózkodók részére. Azokon a területeken, ahol sok az eső, magas tetők készültek, hogy lefolyjon a víz hamar. Ahol kevés a csapadék – pl. Észak-Afrikában, a mediterrán vidéken – éppen hogy alacsony tetők épültek, hogy a lehulló esőt minél nagyobb felületen fel tudják fogni. A lapos tetőkre akár kert is telepíthető, a zöld növényzet segít az épület klímájának szabályozásában, a meleg éjszakákon esetleg hálóhelyül is szolgál.

Ugyanígy alacsony hajlásszögű – magyarul laposabb tetők - épültek és épülnek a magashegyi területeken, ahol sok hó esik, és sokáig meg is marad. Ennek igen praktikus oka van: a rajtuk megálló hó megmaradjon, és mintegy “hőszigetelésként” működjön.

Még valami befolyásolja a tetők kialakítását - A fellelhető építőanyag. Azokban az országokban, ahol bőven rendelkezésre állott a faanyag, természetes volt a faszerkezetű, faborítású tetők használata, ám a fában szegény vidékeken más megoldást kellett találni. És ez a tetők alakját, kialakítását, használatát – és persze alapfunkcióját, a védelmet – jelentősen befolyásolta.

Dr. Gábor László többszörösen kiadott alapművében, az egyetemi tankönyvként használatos “Épületszerkezettan”-ában az ötvenes években a következőket írta le a tetők kialakulásának, fejlődésének – az iméntinél sokkal részletesebben taglalt - bemutatása után: “Ez a történeti fejlődés útja e század elejéig. A stílus és a stílusutánzó architektúrák kora véget ért. Újfajta építészet, építés kezdődik… A tudomány és a technika egyre gyorsabb fejlődése az új feladatok megoldásához új elméleteket és szerkesztési törvényeket, új anyagokat és szerkezeteket, eljárásokat és sokat tudó gépeket teremt.

Megváltozik az építészeti szemlélet, a műszaki gondolkodás , a tervezés és a szerkesztés. A hagyomány és stílus helyébe a korszerű tudományra és technikára támaszkodó, a régitől mindjobban elszakadó, mind merészebbé váló, mind több géppel építő tevékenység kerül…”

Ezek után több, mint 80 oldalon, tucatnál több képlettel, majdnem 30 táblázattal taglalja a könyv a modern tető (értsd: lapos tető) tervezésének, szerkesztésének, kivitelezésének minden részletét a vízszigeteléstől a párazáráson át a “vízelvezetés megtervezése tekintetében” fejezetig.

Ezzel szemben a régi kor embere (azaz a XX. század előtti ember) fogta magát, két sárgerendát végigfektetett a háza falán, arra ágasokat, szarufákat támasztott egymásnak (legtöbbször még szelemen, külön alátámasztás se került alá), arra léceket szegezett fel, cserepet, nádat rakott fel rá, és többé nem foglalkozott rétegrenddel, tetőösszefolyókkal, és “alsó oldali utólagos hő-és páravédelem esetei”-vel.

Nagyjából ez a tetők története napjainkig: remélhetőleg, visszatérünk a régi, évszázadok, sőt évezredek tapasztalatai alapján elkészített tetőkhöz, elismerve végre, hogy amit eleink emberöltőkön keresztül tapasztaltak, kidolgoztak, az megfelel ma, itt nekünk is.

A tetők fajtái, alakjai, ismérvei
A tetők részei, szerkezete
A tetőszerkezetek (fedélszékek) kialakítása, megépítése
Tetőfedések, héjalások
Nádfedés, szalmafedés
Zsindelyfedés
Palafedés
Égetett cserép fedések
Előírások egy régi szakkönyvből

A tetők fajtái, alakjai, ismérvei

A régi házak tetőrendszerei a már említett nyeregformából alakultak ki. Eleink házai tipikusan hosszú, a telek egyik határán álló házak voltak, melyek tengelyében húzódott az a hosszanti tartó, ami az egymásnak fordított szarufákat tartotta.

Nyeregtető

Kontyolt nyeregtető

A tető magasságát sok minden meghatározta, elsősorban az építtető anyagi helyzete. Minél magasabb volt egy tető, annál hosszabb gerendák kellettek hozzá, annál drágább volt az építkezés. A régi kor embere – legalábbis hazánkban – nem épített olyan házat, ahol a tetőteret is lakásra használták volna - legfeljebb terménytárolásra. Ahhoz pedig nem kellett nagy tetőmagasság.

Természetesen a tető nagyságát meghatározta az alatta lévő épület mérete (konkrétan a ház szélessége, a falak egymástól való távolsága) is. A hazai népi építészetben (vagy talán így helyesebb: paraszti építőmesterségben) a házak mérete – ha nem is szabványos, de nagyjából – egységes volt. Ennek igen egyszerű oka volt: a házak olyan szélesek lehettek, amilyen gerendákat szerezni tudtak a födém elkészítéséhez. És mivel csak kevés tájegység volt az országban, ahol korlátlanul rendelkezésre álltak hosszú, megfelelő keresztmetszetű gerendák, 4,5-5 méternél nagyobb belméretű helyiségekkel ritkán készültek épületek. Ez alólkivételek voltak a gazdasági épületek – istállók, pajták – de ez már a népi építkezés egy másik – nem kevésbé fontos – ágában vezetne minket.

Az ezen elveket szem előtt tartva kialakított tetők fejlődése hosszú évszázadokon át tartott. Országrészenként, néha falvanként kis módosulásokat találunk, hol a divat, hol a kényszer szülte változtatások a nyeregtető ezer formáját szülték meg. Az oromfalas tető, a kontyolt tető, ezek mindenféle változatai – majd’ minden népi építészettel foglalkozó könyvben megtaláljuk leírásukat, fejlődéstörténetüket.

Ám ha egy ház nem hosszú formájú volt – falvainkban a módosabb emberek házai, vagy a közösség vezetőinek házai – akkor már egy bonyolultabb tetőforma, a sátortetőkerült a falakra.

Sátortető

Ez a tetőforma egyes szakemberek szerint a kastélyok, kúriák utánzásából keletkezett: de hát nem kellett azokat utánozni, a ház formája adta, hogy ilyen tetők épüljenek.

A kezdeti sátortetőket sem használták lakócélra, bár ezek egy igen szép, és sajnos ma már ritkán alkalmazott változatát, az úgynevezett manzard tetőket igen korán, a XIX században megtaláljuk már hazánkban.

Henry Manzart francia barokk építészről nevezték el ezeket a tetőket, amelyek felső része laposabb, alsó meredekebb hajlásszögű. Ezzel jobb statikai rendszerű, és egyben használható teret nyertek, és a tetők külső képe is a síkok törése, a kettős ereszképzés miatt változatosabb, művészibb lehetett. A manzard tetők a városokban jelentek meg először, de hamar átvette őket a vidéki építészet is.

A tetők részei, szerkezete

A tetők három fő részből állnak:

- a fedélszerkezet – mely maga a tető tartószerkezete,

- a héjalás, vagy fedés, mely a tető lefedésének szakkifejezése,

és az oromfalak – abban az esetben, ha egyenes záródású tetőről beszélünk.

Természetesen a hhoz, hogy a tető megfelelően funkcionáljon, kisebb, de igen fontos kiegészítők szükségesek: az ereszcsatorna, tetőkibúvó, esetleg villámhárító. Ezek a tartozékok folyamatosan változnak, fejlődnek, százféle kialakításúak lehetnek, minden kor és táj magával hozza a maga anyagait, technikáit.

A tetők szerkezeti kialakításáról

Amint arról már szó volt, a tetők – bármilyen alakúak, típusúak legyenek is – nem csak szépészeti alkotóelemei a háznak, hanem fontos műszaki részei is. Éppen ezért a tetők minden esetben a fizika, a statika törvényeinek megfelelően kell, hogy kialakításra kerüljenek

Ha egy tetőre ránézünk, még ha nem is látjuk alkotórészeit, érzékelhetjük, merre haladnak benne az erők, hogyan, mint továbbítják a rájuk nehezedő súlyokat: a hó terhét, a szél nyomóerejét, a cserépfedés súlyát.

A tetők tartószerkezete, a fedélszék fejlődése is ezek szerint a statikai szabályok szerint alakult.

Hogy mikor milyen szerkezet készül, annak igen sok meghatározó összetevője van. ezek közül néhány:

- az épület szélessége (azaz az áthidalandó fesztáv)

- a rendelkezésre álló anyag

- a tető által elviselendő terhek nagysága (pl. szél, hó)

- használni kívánják-e a tetőt különféle célokra,

stb.

Arra, hogy mikor milyen szerkezetű tető készüljön, a XX. század első évtizedében írott építési szakkönyvben találunk meghatározásokat

Az első és egyben legegyszerűbb tetők sorban egymás mögé megfelelő távolságra állított ferde fagerendapárból (szarufapárból) álltak. Ezeket alul egy-egy gerenda köti, mely a falazatra támaszkodik. Ezeket a fedélszékeket üres fedélszéknek – vagy szarufatetőnek) nevezzük.

A szarufák fenti kereszteződésébe egy hosszanti gerenda került (újabbkori nevén: teréjszelemen), melyet még jó száz évvel ezelőtt is gyakran egy külső oszloppal (ágassal) támasztottak alá.

Erre láthatunk példát a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyik szép házán, a dunántúli tájegységben.

Később anyagtakarékossági okokból – no meg hogy a hosszú ágas ne rontsa a ház homlokzati képét – az ágasokat a végfalakra ültették rá.

 

Ha az épület fesztávja olyan nagy, hogy a szarufák túl hosszúak lennének, - általában – felső harmadukban keresztben kimerevítik őket. Ezt a merevítőt sokféleképpen hívják, a szaknyelvben torokgerendának, de legismertebb a “kakasülő” elnevezés.

A torokgerendákat még nagyobb fesztávnál alátámasztják, ezeket a támasztékokat (oszlopokat) állószéknek nevezik.

Az épületek méreteinek növekedésével, a bony olultabb alapraji formák elterjedésével a tetők alátámasztásában is új megoldásokat kellett kialakítani. Erre a célra a tető hosszanti tengelyével párhuzamos újabb rudak kerületek beépítésre: az oldalszelemenek, talpszelemenek. Ezek egyrészt alátámasztják a szarufákat, másrészt egy hosszanti merevítést adnak az egész tetőnek, amivel az ellenállóbb lesz a fizikai hatások (pl. szél, épületmozgás, önsúly) ellen.

A szelemenes fedélszék is komoly fejlődésen ment keresztül. Majd minden tájegység kialakítottaa maga fedélszékét, és folyamatosan fejlesztette, javította azt.

Hogy hány féle tetőszerkezet volt használatos jó száz évvel ezelőtt, azt a Pallas nagylexikon 1905-os kiadásában szereplő alábbi ábrák mutatják be

A tetőszerkezetek (fedélszékek) kialakítása, megépítése

A tetőszerkezetek építése komoly, nagy szaktudást igénylő feladat. Ám ez a szaktudás megszerezhető, az ácsmesterség minden időkben az egyik legelismertebb, legmegbecsültebb szakma volt.

Az egyes elemek egymáshoz illesztését, a f alhoz és a szomszédos szerkezetekhez történő csatlakozását elsősorban a felhasznált anyag határozza meg.

A tetőket tartó szarufákat nem lehet közvetlenül a falra helyezni. Legtöbbször a falon futó gerendára (sárgerendára) ültetik őket, vagy a keresztben futó födémgerendával kapcsolják össze.

Két példa a talpszelemenek és a födémgerendák csatlakozására

Talpszelemenek (sárgerenda) és szarufa csatlakozása

A faanyagokat sokféleképpen lehet egymáshoz kapcsolni, az egyszerű lapolással, csapolással az átfúrt csavarokig, ácskapocsig. A megfelelő megoldást mindig szakember határozza meg, de a tartósság szempontjából a csavarozott, véglegesen rögzített szerkezet a legmegfelelőbb.

A tetők szerkezetének megtervezése, kivitelezése komoly gyakorlatot és tapasztalatot igénylő feladat. Mindenképpen vonjunk be szakembert ebbe a munkába.

A megfelelő teherbírású szerkezet kialakítását napjainkban részletes statikai számításokkal érik el. Régen, amikor a házak kivitelezése, megépítése a mindennapi gyakorlatot alkalmaztak, voltak olyan irányadó méretek, számok, melyeket a sok száz éves tapasztalat alakított ki és tett tökéletessé.

Ezekről olvashatunk egy 1904-ben kiadott építőipari zsebkönyben.

Tetőfedések, héjalások

A tetőnek végleges képet a fedés ad, és egyben ez az a szerkezeti rész, mely ellátja az időjárás elleni védelmet, tehát magát az alapfunkciót.

Az elmúlt időszakban ezer féle tetőfedő anyagot ismerhettünk meg, ám a régi parasztházakhoz, vályogházakhoz csak a legritkább esetben felelnek meg ezek.

Megjegyzés: más szempontokat veszünk figyelembe egy újonnan épült vályogháznál (bioháznál), de erre most nem térek ki külön.

A tetőfedéseknek (szaknyelven héjalásoknak) az alábbi követelményeket kell kielégíteniük: alkalmasak legyenek a csapadékvíz távoltartására, elvezetésére, zárt felületet biztosítsanak a szél, a por, a hó ellen, megfelelően szilárdak és tűzállóak legyenek.

Mindemellett természetesen megfelelő látványt kell, hogy nyújtsanak és gazdaságos legyen megvalósításuk, fenntartásuk.

A héjalásokat általában an yaguk, származásuk szerint szoktuk osztályozni: vannak természetes anyagú és mesterséges fedések. Az előbbibe a zsúp, a nád, a fafedés tartozik, míg az utóbbiba a cserép, a bádog, a különféle lemezfedések.

Ritka, ám még néhol előfordul a természetes pala fedés, mely szintén természetes anyag, ám fedési elvei, módozatai különböznek az imént felsorolttól.

Hazánkban a parasztházaknál, vályogházaknál ma már szinte csak a nádfedés, a cserépfedés illetve a valamivel modernebb anyagú, de régi alkalmazású betonfedések a leggyakoribbak.

A modern tetőfedő anyagokról (főleg az elmúlt 10-15 évben gyártottakról) nem szólnék, azokról mind az interneten, mind a gyártók prospektusaiban sokat lehet olvasni.

A régmúltban az emberek először a környezetükben található, olcsó és könnyen megmunkálható tetőfedő anyagok kezdték használni. Hogy mikor melyik volt erre alkalmas, azt tájegység természeti adottságai, az adott vidék technikai fejlettsége határozta meg. Az építők nagyon átgondolták, mikor, hol milyen fedőanyagot használnak. Hiszen a tető védi meg az időjárás viszontagságaitól a házat. A tetőt éri a legtöbb káros hatás, gondolni kellett tehát arra is, hogy mennyire tartós lesz a tető, milyen sűrűn szükséges a karbantartás, felújítás.

A fában gazdag vidékeken (pl. a történelmi Magyarországon a f elvidékek, a Kárpátokban) a fazsindely fedés volt elterjedt, az alföldi, nagy mocsarakkal szabdalt vidékeken a nádfedés. A szalmafedéssel mindenhol találkozhatott úgy nagyjából kétszáz évvel ezelőtt az ember.

A cserépfedések a parasztházaknál nagyjából a XIX. közepétől lelhetők fel. Ám ekkor is csak a módosabb emberek, a falvak gazdagabbjai engedhették meg maguknak, hogy cserepet rakjanak a tetőkre.

A községek fontosabb házai természetesen már ekkor is cseréppel voltak fedve (templomok, iskolák) de ez igen nagy terhet is rótt a közösségekre.

Nádfedés, szalmafedés

A szalma és a nádfedés (szaknyelven: kévefedések) a tetőhéjalás minden kritériumát kielégítette, a tűzbiztonság kivételével.

A szalmafedés a rozsszalma felhasználásával készült (elterjedt neve: zsúpfedés), a nádazást 6-10 mm vastag, 2-3 méter hosszú szálakból álló kötegekből (kévékből) rakták.

Ezek a tetőfedő anyagok olcsók, könnyen beszerezhetők voltak, megfelelő vastagságban jó vízzáró és hőszigetelő képességgel rendelkeztek. Egyes vidékeken a nádtetőt igen mívesre készítették, dísze lehetett a háznak.

Napjainkra sajnos zsúptető egyáltalán nem készül (ennek oka az anyag- és szakemberhiány) viszont egyre inkább státuszszimbólum lett a – régi időkben a szegények anyagának nevezett – nádtetőfedés. Ezért aztán ott és úgy is alkalmazzák, ahol és ahogy nem lenne rá szükség, illetve oly módon, ami már-már giccses, sőt, nevetséges hatású. Ennek megfelelően ára az egekbe szökött, és igen sok hozzá nem értő vállalja fel a nádtető rakását.

Pedig a kévefedé sek készítése nagy szakértelmet igénylő munka. Erről itt olvashatunk.

A nádfedések rossz, giccsbe, nevetségbe hajló felhasználására nem mutatok példát, nem akarom senki haragját a fejemre zúdítani. De mindnyájan láttunk már – főleg üdülővidékeinken – óriási, az épületet magát agyonnyomó nádtetőt, többszörösen törött vonalú, ilyen-olyan síkokat összehablatyoló nádtetőt, vagy éppen olyat, melyből karnyújtásnyira egymástól “művészien” kiálló tetőablakok kandikálnak ki.

Pedig a nádtető – emlékezzünk csak a bevezetőben írtakra, mi a fő tulajdonsága a tetőnek: az igazat mondja – az egyszerű formák, a funkcionalitás fő hordozója kellene, hogy legyen.

Részletek az 1904-ben megjelent “Építők zsebkönyvé”-ből:

“A tetősík megengedhető hajlásai szalma-, nád-, deszka- és zsindelyfedésnél: 1:2 – 1:3.

Szalma és nádfedés:

A kötegek vastagsága 15 – 20 c/m

hossza 80 – 100 c/m

A kettős fedés vastagsága 30 – 40 c/m

léctávolság 30 – 60 c/m

lécvastagság 6 – 10 c/m

A szalmagúzs és sásnád lekötésnél jobb, ha dróttal kötjük le a kötegeket.

A kibontott szalmafedél rétegeinek vastagsága 8 - 10 c/m

A leszorító mogyoróvesszők távolsága 50 - 60 c/m

A leszorító vesszőket a felette levő szalmaréteg fedi 15 – 20 c/m

A taréjt leszorító póznák távolsága 60 – 80 c/m

A szalma és nádfedés előnyei: könnyűek, vízáthatlanok, jó melegtartók és hőizolálók (jégvermek fedése). Hátrányuk a nagy tűzveszélyesség.

Szalmafedés tartóssága 10 – 15 év, nádfedésé 15 – 20 év.”

Zsindelyfedés

Napjainkban egyre több helyen árusítanak zsindelynek nevezett tetőfedő anyagokat. Ám a népi építészetben, építőmesterségben, a régi házak felújításánál zsindelynek a megfelelő fajta fából hasítással, faragással, ritkábban fűrészeléssel alakított falapokból álló tetőzetet nevezzük zsindelytetőnek.

E fedésnek is óriási előnye volt – amikor még elterjedt volt alkalmazása – hogy helyi anyagot használt. Mind a gyártását, mind az elhelyezését az adott település kicsit ügyesebb mesteremberei el tudták végezni, így igen alkalmas volt a szegény emberek építkezéséhez.

Hogy milyen fontos volt a zsindely a régi időkben, jól példázza az 1655-ben (!) keletkezett verses dicséret , melynek címe: “ Az Fenyö-fanak hasznos vóltáról, Es az sendely tsinálóknak kellemetes és hasznos monkajokról-való História…”

Úgy 200-250 évvel ezelőtt még a mai Magyarország területén is vágtak és készítettek zsindelyt (pl. a Bakonyban, a Bükkben, Mátrában).

A zsindelykészítéséről itt olvashatunk.

Napjaink ban sajnos az igazi régi zsindelyfedés kezd feledésbe merülni. Szerencsére a műemlékes szakemberek, tervezők még ismerik ezt az anyagot, és ha szükséges, ha a felújítandó épület megkívánja, alkalmazzák is.

A zsindelyfedés előnyei:

- helyi anyagból megépít hető,

- kis súlyánál fogva nem igényel drága és nehéz fedélszerkezetet,

- elhelyezése nem igényel különösebb szakértelmet, és nem szükséges nagy létszám hozzá

- jól kialakíthatóak belőle a különféle tetőformák, áthatások idomai

- kellemes közérzetet ad, nem “hideg” burkolóanyag

- a jó anyagból, jól megépített zsindely tető hosszú évtizedeken át ellenáll az időjárás viszontagságainak

A fazsindely megkerülhetetlen hátránya a tűzveszélyessége. A régi házak szabad kéményeinél igen gyakran egy kirepülő parázs lángba boríthatta a házat – vagy egész falvakat – ám napjainkban a szigorú tűzrendészeti előírások betartásával ez a veszély nem fenyeget.

Meglepő módon az időjárási viszontagságnak leginkább kitett országokban, tájegységeken (Oroszország, Lengyelország, Normandia, a Kárpátok vidéke) találkozunk nagy mennyiségben zsindelyes tetejű házakkal. Ennek részben oka csak az, hogy ezek a területek fában gazdagak. Ezeken a helyeken a hagyományos építkezési módok annyira kifinomult, annyira fejlett szintet értek el, hogy az ott lakók nem látják szükségét annak, hogy más, drágább, ismeretlen anyagokat, technológiákat alkalmazzanak.

A mai Magyarország területén a zsindelyfedés eltűnése annak tudható be, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű, olcsó anyag. Pedig a régi paraszti építkezés, építészet igen gyakran alkalmazta ezt a héjalási módszert.

A zsindelyfedés legnagyobb hazai mestere a majd’ száz évet megért Kós Károly volt, aki az erdélyi templomoktól a Fővárosi Állat- és Növénykert több épületén át lakóházakig művészi módon alkalmazta e sok száz éves tetőfedő anyagot.

Ismereteim szerint jelenleg a hagyományos (azaz ékelt) hasított, fűrészelt zsindelylapokhoz már csak Kelet-magyarországon, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lehet hozzájutni.

Az igazi fazsinde ly – mely nem tévesztendő össze a “bitumenes zsindely”, “kanadai zsindely” vagy egyéb műnéven forgalmazott termékekkel – fenyőből, tölgyfából, ritkábban nyírből, gesztenyéből készül.

A fűrészgépek megjelenéséig szinte csak a hasított változata volt ismert, hiszen kézi fűrészes technológiával gyártása igen munkaigényes lett volna.

Zsindelynek általában olyan fát használtak, mely épületfának (gerendának, fedélszéknek) nem volt alkalmas. Ám fontos volt, hogy csomómentes fa kerüljön feldolgozásra.

A hasítás so rán egy tuskóból néha több tucat zsindely is kikerült. A darabok hossza 25-40 cm között változott, szélességük a 6-7 cm-től az egy araszig.

A hasított zsindely felismerhető arról, hogy a hasítási felület egyenetlen, kicsit hullámos. Ez kifejezetten előnyös több okból is: az egymáson fekvő zsindelyek egyenetlenségei között a levegő átjárhat, ezáltal a megázott faanyag könnyebben tud megszáradni. A hullámos felület némi mozgást enged az anyagnak, nem feszül egymásnak az egymáson fekvő két zsindelylemez, nem keletkeznek benne káros feszültségek. Szubjektív véleményem szerint a hasított zsindely azon tulajdonsága, hogy – a gyártásból eredő, és minimális – méret és alakbeli különbségek vannak az egyes elemek között változatos felületet, és ezzel emberközelibb képet eredményhez.

A fűrészeléssel készített zsindely ezzel szemben egyenletesebb felületet ad, az egyes elemek illesztése – a méretazonosság miatt – egyszerűbb, és bizonyos környezetben ez a szempont nem elhanyagolható.

Az ilyen módon készült zsindely hátr ánya egyrészt, hogy a fűrészeléstől a zsindely felszíne felborzolódik (ami a víz könnyebb anyagba jutását eredményezheti), ami ellen gyalulással, csiszolással védekezhetünk.

Másrészt a fűrészeléssel a fa rostjait átvágjuk, ami mindenképpen gyengíti azt, míg a hasított kialakítással a rostok mentén szinte a természetessel azonos módon kerül a fa feldarabolásra.

Az igazi, régi zsindelytető tartósságát, vízhatlanságát a lapok hosszanti élébe vágott rés, és az ellendarab élének hegyesre faragása adja meg.

Ez utóbbi készülhetett úgy, hogy a lap egyenletes vastagságú, és csak a szélétől 2-6 cm-re kerül élezésre (általában 45 fokban), vagy – ez az egyszerűbb formájú, ám nehezebben kivitelezhető mód – a zsindelylemez vastagsága folyamatosan csökken, mintegy ék alakot formázva keresztmetszetével.

A fűrészeléssel terjedt el az egyszerű, hasíték és ékelés nélküli zsindelylap, mely tulajdonképpen megfelelő méretű deszkalap (egyes vidékeken ezt a zsindelylemezt hívták “drányicának”). Ennek elhelyezése egyszerűbb, laposabb tetőre is kerülhet, ám ezek csak több rétegben nyújtanak azonos védelmet a hasított élű zsindellyel.

Ez utóbbi típusnál elengedhetetlen, de a hagyományos zsindelynél is hasznos, ha a lemezek alsó vége ferde levágást kap. Ezzel megelőzhető a merőleges él korai károsodása (kiszálkásodása), a víz megállása és az átszellőzetlen, zugok kialakulása az egymáson fekvő lemezeken.

A zsindelyt 45 fokos, vagy annál nagyobb hajlásszögű tetőknél alkalmazzuk. Ennek oka, hogy bár az anyag – a későbbiekben részletesezett – kezelést kap, mindenképpen el kell érni, hogy a csapadékvíz a lehető leggyorsabban lefusson a tetőről. Könnyű súlyánál és könnyű szerelhetőségénél fogva a zsindely igen alkalmas meredek tetők fed ésére. Hazánkban gyakran találkozunk a műemlék vagy műemlék jellegű templomok, haranglábak fedésénél fazsindellyel, hiszen a magas toronytető, vagy az éppen a toronysisak függőleges falazatának fedésére ideális a fazsindely.

Jó példákat láthatunk erre a fe lső – tiszavidéki, nyírségi fatemplomoknál, haranglábaknál.

A vastagabb, 2-4 cm-es anyagból készült tető lehet egyrétegű is, de gyakori – és a vékonyabbaknál célszerű is – a legalább két rétegű zsindelyfedés készítése.

A zsindely anyagát elhelyezés előtt kezelni kell. A kezelés során a vasúti talpfákhoz hasonló módon olajszármazékkal nagy nyomással telítik az anyagot. Hazánkban is vannak olyan cégek, amelyek ezt a munkát el tudják végezni. A zsindelyezés nem kíván különleges aljzatot, egyszerű lécezés megt eszi. Azonban ha a fedés alatt összefüggő burkolat készül (pl. tetőtér beépítés miatt) a zsindely alatt gondoskodni kell az átszellőzésről megfelelő légrés hagyásával.

A zsindelylapok a lécezésre szegezéssel kerülnek. A lúc- és vörösfenyőből készült zsindelylapokat olyan szeggel kell rögzíteni, mely nem rozsdásodik el, ugyanis a rozsdásodó szegek elszínezik a faanyagot.

A szegeket úgy kell beütni, hogy a zsindelylemez ne repedhessen meg, azaz a lemez szélétől megfelelő távolságra. Legalább 2 szöggel kell rögzítni a zsindelylemezeket, 60 cm hossz felett négy darab szükséges.

A hagyományos – éllel, hasítékkal ellátott - zsindelylemezek a rajz szerinti módon illeszkednek egymáshoz. A fektetésnél két igen fontos tudnivaló: a hasítékoknak nem szabad az uralkodó széliránnyal szemben állniuk, illetve ha a tető nem csak az eresz felé lejt, hanem oldallejtése is van (pl. lépcsők felett) akkor az ékeknek úgy kell elhelyezkedniük, hogy a víz lefolyhasson, azaz a “pikkelyezés” ne akadályozza a víz mozgását.

fotők a fedett lépcsőről

a skanzenből rnbóé

A zsindelyfedéseket úgy kell készíteni, hogy a lécek átfedése legalább 10 cm legyen. A zsindelylécek fektetését – akár egyszeres, akár kettős sorban kerülnek fel a tetőre - az ereszeknél kell kezdeni, az egymás feletti sorok hézagcserével (azaz fél szélesség eltolással) készüljenek. A zsindelyfedést tartó lécezés első, ereszhez csatlakozó sorát állított keresztmetszettel kell a szarufákhoz szegezni. Az alsó zsindelysor az ereszen 8 cm-el nyúljon túl. A taréjgerincnél mindaz egyszeres, mind a kétszeres zsindelyfedés az uralkodó széliránynak háttal, az élen 3-4 cm-es túlnyúlással készüljön.

Zsindelytetős épületnél az orom oromdeszkával és az ahhoz szorosan csatlakozó zsindellyel készüljön. Az élgerinc fedésénél legyezőszerűen fektetett zsindelyeket, vagy pót lemezsort kell alkalmazni.

Ha 3 cm-nél vastagabb a zsindelylemez, egy réteg elég, ennél vékonyabbnál mindenképpen két (vagy több) rétegű zsindelyezés szükséges.

Részletek a már idézett 1904-es sza kkönyvből:

Zsindelyfedés:

Fedőanyag leggyakrabban fenyő, de lehet tölgy és bükk is.

A zsindely hossza 40 – 55 c/m

szélessége 8 – 12 c/m

vastagsága 1 – 1.5 c/m

a horony mélysége 2 c/m

Léctávolság egyszerű fedésnél h – f.

kettős fedésnél h – f

2

h = a zsindely hosszával, f = az átfedés méretével.

A lécek mérete 4/65/7 cm.

A sorok átfedését illetőleg:

egyszerű fedésnél a sorok a közvetlen alsókat hosszuk 1/61/4-ével,

kettős “ “ “ “ az alattuk levő 3-ik sort 8 c/m-el fedik át.

Taréjvonalon a tálnyúlás az uralkodó szélirányban történik, 8 c/m -el. A zsindelyezés alulról felfelé halad és az uralkodó széliránynak megfelelőleg balról jobbra, illetőleg jobbról balra.

Zsindelyfedés tartóssága 30 – 40 év.

A zsindelytetőket a keménycserép tetőknél jobban támadhatják egyes környezeti hatások, ám van pár olyan szakmai fogás, mellyel ezek a hatások könnyen semlegesíthetők, illetve megelőzhetők. Ezekről A tetők hibáifejezetben olvashatunk.

Palafedés

Hazánkban az elmúlt 50 évben palafedés néven az úgynevezett azbesztcement lemezfedést nevezték. A XX. század elején egy Hatschek nevű építőanyag gyáros találta fel, és a név törölve néven kezdte el forgalmazni. Ez a név aztán rajta maradt, a háború után általános elnevezése lett az anyagnak. Készült lemezekbe n, lapokban, hullámlemezekben, készültek kiegészítők is.

Még a nyolcvanas évek közepén is jelentek meg úgy építőipari szakkönyvek, hogy a “Palafedés” fejezetnél az azbesztcement hullámlemezek, rombuszlemezek alkalmazását találhattuk.

Ezek a lemezek meste rséges anyagok: 8 – 10 %-os azbeszt adalékkal készült cementes keverékek, melyeknek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy aránylag olcsók voltak, sok fél alakban, változatban voltak gyárthatók és gyártásuk jól gépesíthetők. Előnyük közé tartozott még, hogy vi szonylag könnyűek, felhelyezésük is egyszerű, viszont igen sérülékenyek voltak. A név törölve lemez fedés alá kátránypapír szigetelést ajánlottak, de jó fektetésnél ez nem volt szükséges.

A természetes palafedés.

A természetes pala sima felületű, egyenletes (általában a világostól a sötétig terjedő szürke) színű, könnyen hasadó, fúrható anyag. Ha megütjük, csengő hangot adnak, és viszonylag nagy a súlyuk.

A pala három változata volt tetőfedésre használatos: a zöldpala, a feketepala és a csillámpala.

Tulajdonkép pen az első két fajtája is tartalmaz csillámot (ez a pala egyik fő összetevője), de nem olyan nagy mennyiségben, hogy ez legyen a fő jellemzője. A zöldpala (mely a levegőn egyre inkább szürke árnyalatot vesz fel) agyagból alakult át, kvarcot, földpátot és csillámot tartalmaz, agyag vagy vulkáni homok rétegződéséből alakul ki. A zöldes színét klorit-tartalmának köszönheti..

A feketepala agyagból, iszapból, finomszemű tufából keletkezik, szintén kvarc, földpát, csillám alkotja. A fekete színt grafit vagy pirit okozza. A jellegzetes lemezes (palás) elvállása a lemezes ásványtartalmának tudható be, ennek következtében hasad párhuzamos oldalú táblákban. Néha több négyzetméteres lapokban is fejthető.

Hazánkban az első világháborúig főleg kastélyoknál, nagy közösségi épületeknél (templom, városháza stb.) alkalmazták, inkább azokon a területeken, melyek közel estek az anyagnyerő helyekhez (a Kárpátok egyes részein, illetve Nyugat-Magyarország). Ennek oka az volt, hogy egyrészt igen drága volt mind maga az anyag, mi nd a szállítása, másrészt a szállítás nagy gondosságot igényelt, ugyanis a palalemezek könnyen törnek. Ebből az okból nem is ajánlják a palafedést szeles, viharos időjárásnak kitett vidékeken (pl. tengerpartokon).

Magyarországon leginkább az agyagpala volt alkalmazásban, mivel ez könnyebben munkálható meg, mint a tömör csillámpala. Vas megyében, a Bükkben, az Aggteleki karsztban bányásztak építési célra palát, de ennek mennyisége igen csekély volt a szükségletekhez képest. Ezért az agyagpalát a II. világháb orú előtt főleg Angliából és Sziléziából szerezték be.

Nagyon szép, palával fedett római katolikus temploma volt a Heves megyei Maklár községnek az 1790-es évekből. Sajnos ezt a II. világháború végén a német csapatok felrobbantották.

A terméspala akkor alkalmas a fedésre, ha nincs teljes keresztmetszetében keresztülfutó hajszálrepedés, egyenletes, sűrű szemcséjű, csengő hangot ad (azaz nincs benne rejtett repedés), és torzulásmentes. Fontos, hogy ne legyen túl sötét színű, könnyen lehessen megmunkálni, és a vízfelvevő képessége alacsony legyen.

A palafedés alá – nagy súlya miatt – természetesen erősebb fedélszék kell, továbbá célszerű deszkaborítást is készíteni. Az 5-10 cm-t egymásra fedő palalemezeket rozsdamentes szöggel rögzítik le. Ha lécezésre kerül a palalemez, akkor a későbbiekben a hódfarkú cserépnél ismertetett kettős fedés elvét kell alkalmazni, azaz a lemez az alatta levő harmadik sort is kell, hogy fedje.

A palafedés bonyolultságát növeli, hogy a tető taréjvonalát, gerincét, a vápákat mindenképpen bádogos-szerkezettel kell kialakítani.

A palalemezek a deszkázatra egyenként két-két palaszeggel kell felrögzíteni. A szegeket a felette levő palasor takarja. Ha takarás nélküli a szeg (csatlakozásoknál, tetőhajlatoknál, akkor a palába be szoktak vésni egy olyan vízterelő vájatot, ami eltereli a vizet a szeg fejétől, ne tudjon mögötte megállni.

A gerincre kerülő lemezek kb. 8 cm-t nyúljanak túl. A túlnyúlási irány az uralkodó széliránynak háttal legyen, nehogy egy nagyobb vihar feltépje.

Régen a túlnyúj tott lemez alatti zugot marhaszőrrel kevert habarccsal töltötték ki, csakúgy, mint a palafedés és az álló téglafal szerkezetek (oromfal, kémény) csatlakozását.

De ez utóbbiaknál megnyugtatóbb és tartósabb - megoldás a bádogos szerkezet alkalmazása.

A szabá lytalan elemekből készített fedés nagyjából pikkely alakú, az egyes elemeket a helyszínen munkálják meg. Fontos, hogy a palalemezek alja olyan csúccsal kerüljön kialakításra, hogy a víz le tudjon csöpögni róla. Az ilyen fedést általában kicsit szabálytalan ul emelkedő vonalban szokták fektetni, és a lemezeket 3 darab szeggel rögzítik.

Összehasonlításként a XIX – XX. század fordulójáról a különféle tetőfedések négyzetméterenkénti árai (anyag és munkadíj):

Szalmafedés 1 korona 40 f – 1 korona 60 f.

Egyszerű zsindelyfedés 1.10 – 1.60 korona

Kettős “ 2.00 – 2.80 korona

Hódfarkú cserépfedés 1.20 – 2.30 korona

Hornyolt “ 1.50 – 1.80 korona

Egyszerű palafedés 3.80 – 4.60 korona

K ettős palafedés 6.00 – 6.40 korona

Napjainkban újra reneszánszát éli a természetes palafedés. Külföldi anyagokat több cég is forgalmaz, elhelyezésüket is vállalják. Elég borsos áruk van, ám ha a régi parasztházhoz illeszkedő formájú és színű kerül fel az épületre, emeli annak látványát és értékét. Vigyázzunk, hogy csak megfelelő minőségű anyagot alkalmazzunk.

Felhelyezése előtt szakemberrel konzultáljunk, mert esetleg gondoskodni kell a fedélszék teherbíróbbá tételéről is.

Égetett cserép fedések

Az égetett cserepet az emberiség évezredek óta ismeri és használja. Az ókori görögök, rómaiak nem csak tetőfedésre, de épületeik padlóinak burkolására is használtak égetett cserepet. Ennek bizonyítékait hazánkban is több helyen megtalálták a régészek (Aquincum, Savaria, Gorsium).

Az égetett cserépfedések igazi aranykora a középkortól kezdve a XIX. század végéig tartott. Az egyre nagyobb, sűrűbben beépített városok védelmi okokból és tűzbiztonsági okokból is szorgalmazták a cserépfedés rakását. Sőt, nem csak hogy szorgalmazták, de gyakran kötelezővé is tették. A Budai Jogkönyv már a XIV. században előírta, hogy Buda várában nem épülhet nádtetős, zsúptetős ház, zsindelyes is kivételes esetben: kötelező volt az égetett cserép.

A nagy közösségi épületek (városházák, templomok, fedett piacok) a városokban, de már a nagyobb településeken is cserépfedést kaptak, nem egyszer ez mentette meg az ostromok idején a lakosok életét.

Természetesen a gazdagok épületeinél (váraknál, kastélyoknál) az égetett árut használták, eleinte védelmi okokból, majd pedig a gazdagság bizonyítása végett.

Az égetett-cserép gyártás minden nagyobb városban, minden vidéken helyi iparág volt, ismereteim szerint csak a történelmi Magyarországon 35 - 40 cserépgyár működött.

Ennek oka főleg az volt, hogy a cserép nagyon elterjedt építőanyag lett, jó üzlet volt egy-egy környék ellátása, hiszen a cserepet nagy távolságról az építkezés helyére szállítani – súlyánál fogva – nehéz és drága feladat lett volna.

A cserépgyártás - akár kis mennyiségű. akár nagy tömegben készül – nem bonyolult tevékenység. Ezért aránylag képzetlen munkaerő is el tudja végezni, ez igen fontos volt a századok során az egyes területek anyagellátása szempontjából. Az első cserepek formája, alakja végtelenül egyszerű volt: egy kb. 40 cm hosszú, 17-18 cm széles lemez, melynek alsó végét körívesre alakították ki. Ez utóbbi azt a célt szolgálta, hogy a víz egy helyen folyjon le a tetőt fedő lemezről. Csak később jelent meg a cserép alj án egy kis dudor (“orrnak” nevezik), ami arra szolgált, hogy a tetőlécen megakassza a cserepet.

Az ilyen, talán ezer évvel ezelőtt kialakult formájú cserepet nevezik hódfarkú cserépnek, és a mai napig használatban van. Középkori városokban szerte Európában ma is láthatunk több száz éves tetőfedéseket ilyen cserepekből.

A hódfarkú cserép felrakása szakértelmet igényel. Az ilyen cserepeket csak akkor lehet egy sorban rakni, ha alattuk zárt deszkázat készül.

A gyártási technológia fejlődésével (nagyjából a XIX sz. végétől) készítették azokat a hornyolt cserepeket, melyek ma általánosságban elterjedtek. A cserép alján és felső felületén kialakított horonnyal az egymásra fektetett lapok összekapcsolódnak úgy, hogy közben a hosszanti mozgásuk – melynek származhat a tetőszerkezete mozgásából, a hőtágulásból stb. – nincs akadályozva.

Ez utóbbi cserepek nehezebbek, mint a hódfarkú cserép, ám elegendő egy sorban rakni őket. Két hornyolt cserép típus elterjedt, az excenter és a sajtolt készítésű. Ez utóbbi vastagabb, nehezebb, mint a másik, de ezzel együtt jobban ellenáll a fizikai hatásoknak, kevésbé törik.

A cserépfedések jóval tartósabbak a nád ill. zsindelyfedésnél. Akár száz évnél is többet kibírnak, ha karbantartásuk megfelelő. Előnyük, hogy igen flexibilisek, azaz bonyolult formájú tetőidomok is fedhetők velük. Ha megfelelő formájú és színű cserepet tudunk találni, nagyon jól illeszkedő héjazatot készíthetünk a régi házhoz anélkül, hogy 5-10-15 év múlva a felújítással, cseréléssel kellene bajlódnunk. A régi parasz tházakhoz a hódfarkú cserép, vagy a sajtolt, kissé vékonyabb és ezért könnyebb, jobban fekvő hornyolt cserép illik.

Az égetett cserép fedésekről számtalan könyv jelent meg. Ezek felrakása nagy szakértelmet igénylő, kemény munka. Saját házunknál is fogadjunk inkább mesterembereket, mert akár egy fél négyzetméter hibásan elhelyezett cserép is helyrehozhatatlan károkat okozhat.


Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged: