A föld az építészetben sokoldalúan felhasználható anyag. Egyszerű, tartós, helyben kitermelhető, rugalmas, de ugyanakkor erős, nem bomlik, a rovarok nem károsítják. A földből készült házak nyáron hűvösek, télen pedig melegek. Az idők során rendkívüli szépségű, változatos épületek készültek földből. Ha a napon kiszárított sárfalakat a nedvességtől kellően védik, évszázadokig fennmaradnak.

A talajt és származékait sokoldalúan használták a magyar népi építészetben, már a faépítkezés során nélkülözhetetlennek számított. Alkalmazták a padlásokon a deszkázat fölött légzáró és hőszigetelő anyag gyanánt; tapasztottak- vele boronafalakat, készítettek belőle döngölt padozatokat, kisebb, földbe mélyített építményeknél a fedés zárórétegeként használták, szálas fedéseknél a gerincet rögzítették sarazással. Raktak belőle kemencét, padkát, takaréktűzhelyet, falaztak belőle szabadkéményt. A mészhabarcs elterjedése előtt általánosan használt kötőanyag volt, hiszen még a kőfalazatok nagy részét is "csak" sárba rakták, mégis a falazat anyagaként ismerjük leginkább.

A föld - mint a legolcsóbb építőanyag - jelentősége hazánkban csak az erdővédő intézkedések megjelenése után, a fa beszerzési lehetőségeinek szűkülése, drágulása után nőtt meg. A 18. században ahol volt elegendő erdő, még ott is elrendelték, hogy a boronafalú épületek helyett kevés fát igénylő favázas házakat építsenek.

A 19. század végére - a föld és vályog felhasználását tekintve -, a Kárpát-medence Európa egyik legsokszínűbb területévé vált. Az egyes falépítési technikák számos változata alakult ki, amely a helyi anyagok tulajdonságainak ismeretén alapult. Ezt a tarkaságot - mely a mindent egységesítő fehér meszelés alatt kevéssé látható - múzeumunk épületállományában is bemutatjuk.

Általánosságban elmondható, hogy a földfalú házak építési munkálatainak megkezdése előtt igen fontos az épület helyének kiválasztása. A földfalú építmény helyét a telken mindig a terep adta lehetőségek kihasználásával jelölték ki. Mindenekelőtt figyelembe vették a csapadékvíz folyásának, elvezetésének lehetőségét. Ha a terepviszonyok és egyéb körülmények engedték, a telek legmagasabb, legszárazabb pontján építkeztek. Arra törekedtek, hogy a kijelölt helyen minél kisebb legyen a talajnedvesség, és a csapadékvíz minden irányban el tudjon folyni a ház falaitól. Ennek érdekében, ha a helyzet úgy kívánta, agyagos földdel fel is töltötték a terepet. Bátran állíthatjuk, hogy a földfalú épületek élettartama szorosan összefügg a jó helykiválasztással és a folyamatos karbantartással. A hely kiválasztása után, a kitűzött falak nyomvonalán leszedték a talaj termőrétegét. A fal szélességének megfelelően ásóheggyel kivágták a falak helyét. A kitűzött fő- és közfalak vastagsága átlagosan 50-60 cm volt. A fal alatt általában nem ásták ki az alapot, de a "kivágott", lenyesett alapfelületet jól megdöngölték lapos döngölővel. Ettől csak akkor tértek el, ha nagyobb felületen laza, már bolygatott talajrészt találtak. Az ilyen talajt a fal szélessé gében kiszedték, majd 10-12 cm-es rétegenként visszatöltötték, döngölték.

Voltak területek, ahol elsősorban a szigetelés miatt néhány kősorral, esetleg téglasorral kezdték a föld anyagú falak felhúzását. Ezt a megoldást már a 18-19. században a városokban rendeletekkel is szorgalmazták, és 45-90 cm magas lábazati falat javasoltak. Az 1940-es évektől az egész országban egy

Vázas szerkezetek a kiállításon Gyakrabban készítettek betonalapot. A favázas átmeneti szerkezetek elsősorban az árvizes területeken maradtak fenn, főként azért, mert az árvizek idején a bútorokat, a tárgyakat a padlásra lehetett menteni. Ugyanis, ha a víz kimosta az épület falait, a vázszerkezet és a vesszőfonás megmaradt. Az épület teljes kiszáradása után csak a falakat kellett újra tapasztani.

A favázas földfalazatok esetén először a fa vázszerkezetet készítették el. Ez a vázszerkezet többféle lehetett: a korai példákon ez elsősorban cölöpváz, esetleg sűrű cölöpváz, míg később nagy területeken a talpas-vázas szerkezet terjedt el. Ugyanakkor, a néprajzilag kutatható időben, a Kisalföld területén a fejlett uradalmi építészet hatására alkalmazták a merevített, földre állított oszlopos vázszerkezetet is. A 19. század végén a vastag falszerkezetek mellett is megjelenik a vázszerkezet, mely a tetőzetet hordja és biztosítja a fal esőtől védett építését. A villával rakott sárfal készítéséhez nem túl sovány agyagos földre, valamint tetszőleges hosszú szálú szalmára van szükség. A fal készítéséhez a földet kb. 20 cm-es rétegben elterítették, majd felső rétegét szalmával megszórták. Az átnedvesítést követően jól megtaposták (összekeverték), majd kapával átvágták, végül ismét taposással összekeverték, amíg az anyag egyenletes összetételűvé nem vált. Az így előkészített képlékeny anyagot 65-75 cm vastagságban rakták fel, kb. 1 méteres magasságig. Az így felrakott falszakaszt egyhetes száradás után éles ásóval 55-65 cm vastagságúra lehetett igazítani. A falazat fennmaradó részét általában két rétegben (ún. fogásban), az előzőekben ismertetett módon építik meg. Legelterjedtebb elnevezései: fecskefal, villás fecskerakásos fal, fecskerakásos fal.

A gömbölyeges fal a rakott sárfal egyik változata, talán a vályogtégla fal őse. A rakott sárfalhoz hasonló módon előkészített alapanyagból emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki villával, s a földre leszórt töreken vagy szalmán meghempergették. Kissé szikkadni hagyták, majd általában kézzel rakták fel a falat. A tömörítést fadarabokkal, lapocskákkal ütögetve végezték. A szakaszos építés, az esetlegesen megroggyant fal lefaragása hasonlóképpen történt, mint a rakott sárfal esetén. Ezt a faltípust tájanként más-más néven illetik. Az Alföld déli részén csömpölyegfal, északi területein gongyola, göngyöleg, gömölye a neve. A Dunántúlon általánosságban mórfalnak, de Zalában gombócfalnak is hívták. De egyes helyeken ezt a változatot is fecskerakásnak, illetve fecskefalnak nevezik.

A zsaluzott sárfalrakási módot elsősorban a Dél-Dunántúlról ismerjük. Téglányi sárcsomókból gombócokat formáztak és deszkák közé helyezték, kettesével egymás mellé. A deszkák közé rakott sárfalat (gyúrt falat) lóval tipratott, pelyvával és törekkel kevert sárból emelték. A deszkazsaluzatot a vert falnál is alkalmazták. Ez a technika a sárfal és a vert fal találkozását, keveredését és vegyülését jelzi. Ahol a vert fallal együtt élt, régebbinek tartották annál, divatja azonban a 19. századdal elmúlt.

A vert falhoz hasonló többrétegű fal zsaluzatát jellemzően nem deszkából készítették, hanem karókkal erősített sövényből fonták. A föld bedöngölése után a sövényfonást nem távolították el. Ez a technika is készülhetett sárfalként, a két sor fonás közé rakott sárgombócokkal. A török elleni végvári harcok idején a palánkvárak építésével vált ismertté, mint a "magyar módra való" várépítés egyik eljárása, de minden valószínűség szerint már korábban is a várfalak építésére alkalmazták. A sövényfalak közé tömött vert fal a Kárpát-medencén kívül elterjedt Kelet-Európában is. A vert fal készítéséhez földnedves agyagos földet kellett felhasználni, melyben nem lehettek 25-30 mm-nél nagyobb kavics- vagy kődarabok, zsugorodása csekély. Kétféle zsaluzási módja terjedt el. A Duna mentén és attól keletre az építendő fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze. A megdolgozott, homogenizált, összegyúrt földet a házhoz hordták, majd lapáttal a zsalu közé hányták. Hegyes karókkal megbökdösték, megszurkálták, hogy a falban minél kevesebb levegő maradjon, majd a döngölőfával, tömőfával keményre döngölték, néhol előzőleg megtaposták. A vert falak sarokmerevítését és falcsatlakozását vesszők felhasználásával erősítették meg. Egyes vidékeken a rétegek közé hosszirányban egy sor nádréteget is elhelyeztek. A Dél-Dunántúlon, valamint a Tiszántúl déli részén oszlopok helyett kalodának, járomnak nevezett szerszámot használtak a zsaluzat rögzítésére. A kaloda rendszerint fából, ritkábban fémből készült. Az elkészült falazaton a vízszintes léc, illetve laposvas helye jól látható maradt, melyet csak a tapasztás során igyekeztek eltüntetni.

A falnyílások kialakítása és a kiváltások felfekvéseinek megoldása a sőrés vert fal esetében lényegében azonos módon történt. A falnyílásokat mindkét esetben utólag is ki lehetett vágni, de szerkezetileg célszerű volt ezek helyének kirekesztése mintadeszkázat segítségével. A vert fal elnevezésében a zsaluzási módnak megfelelően két változat terjedt el. A Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal, a Duna Tisza közén a verett fal, míg a Tiszától keletre a vert fal elnevezés az uralkodó.

A vályogtégla fal a 19. század végére a földépítkezés legelterjedtebb formájává válik. A vályogtégla az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, fontos szerepet tölt be a házépítés gyakorlatának megváltozása terén. Az alapanyag egyre inkább áruvá válik. Az alapanyaga lényegében azonos a sárfaléval. A sár készítésének módja is megegyezett, azzal a különbséggel, hogy míg a sárfal anyagának készítésekor szalmát szórtak és tapostak a sárba, a vályog sáranyaga általában apró szalmával vagy nagytörekkel készült, amelyet sablonba tömtek. A vályogvető sablon 12,4 cm-es, deszkából fogazott csapolással összeállított, szegezéssel erősített, csak oldalt zárt forma. A két végén ritkábban fából készült fogó, gyakrabban madzagfül lógott ki az e célra fúrt lyukakon. A sablonban vetett téglákat sík felületen a napon szárították ki.

Vályogból általában jómódú emberek építkeztek, mert ez jóval költségesebb volt, mint a sár- vagy vert falú építkezés. Sok esetben már kőművesek építették a ház alapját, sőt a vályogfalazat sem házilagos kivitelezésben készült, hanem mesteremberek építették azt. A vályogfalazás technológiája azonos volt a nagyméretű téglafal készítésével, csupán a kiegyenlítő habarcs nem mészből és homokból, hanem sárból készült. A falazósár a mészhabarcstól eltérően nem ládában, hanem gödörben készült, törek ill. pelyva nélkül.

A vályogfalú épületeknél már megjelenik a válaszfal, ami nem teherhordó falszerkezet, mint a közfal, hanem csupán egy futó vályogsorból áll.

A föld- és sártechnikák esetében a házépítésnek fontos befejező munkálata volt a tapasztás. Célja nemcsak a falon lévő kisebb hézagok, egyenetlenségek eltüntetése, hanem a nedvességre igen érzékeny falak eső, fagy elleni védelme is.

A tapasztás nagy gyakorlatot kívánó munka volt, gyakran ezzel foglalkozó specialisták végezték. A megdolgozott sárba igen finom töreket kevertek. Mindig a fal belső felületén kezdték, s csak ennek elkészültével fogtak a külső falak tapasztásához. Az első réteg durvább sárból készült, pelyvával, törekkel, sok helyütt lótrágyával keverték a sűrű masszát. A második és harmadik réteg esetében fokozatosan finomodó pelyvás sarat vagy finom híg agyagot hordtak fel, hogy a falfelület simább legyen. A tapasztó anyagot rendszerint kézzel vitték fel a falra, sima lécekkel simították el, s az egyes rétegek felvitele között száradási időt hagytak.

A különböző típusú falazatokat általában 2-3 rétegben kézzel tapasztották. A sárfalak, fonott falak esetében apró cserép-, kő- és tégladarabokat nyomkodtak a nyers falba, hogy a tapasztás jobban megkössön.

A falazat külső megjelenésére a múlt század közepéig általában a tapasztást követő finom mázolás volt a jellemző, melyet nagyon híg agyagos sárral értek el. A mázoláshoz igyekeztek sárgás, kékesfehér vagy fehéres földet használni. Ez a technika a múlt század közepén, az oltott mésszel történő meszelés megjelenése után kezdett visszaszorulni.

Hazánkban a második világháborút követő néhány évben még elég gyakori volt a földfalú házak építése, de ezek a korábbiaktól eltérően inkább már beton alapra épültek. Századunk második felében vált általánossá a szigetelőlemez alkalmazása. Az épület padlóvonala az udvar szintjéhez képest jelentősen magasabb lett. Az ablakok is nagyobbak lettek. A hatvanas évekig az ablak feletti áthidalást szinte kizárólag 15x15 cm keresztmetszetű akácgerendával oldották meg, még téglafalazatoknál is.

Valamennyi földfalú épület oromfalát korábban kóróból, nádból vagy vesszőfonásból készítették. Később lécből, husángokból, ritkábban vályogból készült a tetőlezárás, valamennyi sártapasztást kapott. A deszkából készült oromlezárás elsősorban az Alföld déli részére jellemző. Századunk első felében vált általánossá a vályogból vagy téglából készült oromfal.

Az építés iparosítása, valamint gazdasági-társadalmi struktúrájának megváltozása számos más európai országhoz hasonlóan megszakította e hagyományos "környezettudatos" építési módszerek apáról fiúra történő átadását. A tégla és más gyári termékek előtérbe kerülésével, az építtető és az építő különválásával kialakuló gyakorlat nem kedvezett a gyakran a múltat és a szegénységet is jelképező földépítészetnek. Napjainkban azonban a világszerte egyre magasabbá váló energiaárak, a globális környezetszennyezés hatására, valamint a környezetvédők tudatos fellépése nyomán hazánkban az építtetők és az építészek körében is újra felmerült az igény a régi, jól bevált, a környezetet kevéssé terhelő építésmódok iránt.

A földépítészet hagyományos technológiáinak a korszerű építés elveivel együtt történő alkalmazására egyre több példát lelhetünk hazánk mai építészetében. Fontosnak tartjuk, hogy befejezésül áttekintsük a földfalas építkezés fontosabb előnyeit és hátrányait.

Előnyök

A föld természetes, környezetbarát, újra felhasználható helyi építőanyag. Sok esetben az építési telken helyben kitermelhető és felhasználható, megtakarítva ezzel a szállítás és tárolás költségeit és az ezzel kapcsolatos környezeti ártalmakat. Alapvető szervetlen alapanyagai és növényi segédanyagai az építési helyszín adottságainak megfelelően választhatóak meg. Más természetes építőanyagokkal jól kombinálható.

Az elemgyártás, illetve a különféle falépítési módszerek hagyományos módon, akár kézi erővel is elvégezhetőek, de nagyobb termelékenységi igény esetén az anyag előkészítése és bedolgozása alacsony energiafelhasználású gépesítéssel is megoldható. A hagyományos technológiák kevés szakmunkát igényelnek, ezért házilagos kivitelezésre kiválóan alkalmasak.

A szakszerűen tervezett és kivitelezett épületek megfelelő állagvédelem és fenntartás mellett tartósak, hosszú élettartamúak. A földfal kellemes komfortérzetet biztosít, növényi rostos anyagokkal, illetve hőszigetelő ásványi adalékokkal keverve jó hőszigetelő, a belső párát átereszti, az időszakos tárolással a belső páratartalmat kedvezően kiegyensúlyozni is képes, jól szellőzik. Jó hangszigetelő. Nem éghető anyagú.

Hátrányok

A hagyományos föld és vályog falazóelemek viszonylag nagy súlya behatárolja a gyártott termékek méreteit, illetve a még gazdaságos szállítási távolságot. A téglafalénál kisebb, az előállítás körülményeitől függő szilárdsági jellemzőkkel rendelkezik a hagyományos technológiák alkalmazása esetén. A teherhordó, illetve térelhatároló falak viszonylag vastagok. Vízszívó; falszerkezetei nedvesség hatására jelentős mértékben veszítenek szilárdságukból. Ezért földfalat az ár- és belvízveszélyes területeken építeni nem szabad, sőt más földrajzi környezetben is csak megfelelő vízhatlan szigeteléssel érdemes alkalmazni. Nem fagyálló, így építését megfelelően szilárd, fagyálló lábazatról kell indítani. Száradási zsugorodása viszonylag nagy (de különféle módszerekkel mérsékelhető), így könnyen megrepedezik, a vakolatot nem jól tartja. A hagyományos technológiák alkalmazása jelentős helyszíni munkaerő-ráfordítást igényel, valamint a szerkezetépítés több változata kedvező időjáráshoz kötött.

A Föld-Ház kiállítás 1999. szeptember 3-tól 2000. május 31-ig volt látogatható. Buzás Miklós