|
A talajban levő nedvességek hatása a vályogházakra és az ellenük való védelem. Nem véletlenül kerültem a "TALAJVIZ" kifejezést a fejezet címében. Mint majd később látjuk, a mérnöki gyakorlatban talajvíznek a felszín alatti vizek egy speciális fajtáját nevezzük. A talajvíz elleni védekezés igen nagy felkészültséget, és felszereltséget igényel. Tapasztalatom szerint vályogházaknál igen-igen ritka, hogy a - szabatos megnevezéssel illetett - "talajvíz" ellen kelljen védekezni, ám mindenképpen szólok majd erről is. A vályogházakat leggyakrabban károsító vizesedés leginkább talajnedvesség, talajpára kategóriájába sorolható, illetve a nem igazán ismert, és főleg fel nem ismert ún. torlaszvíz. A felszín alatti vizek károsító hatása ellen is - mint bármely más hibaforrás ellen - az épület kivitelezése során legegyszerűbb és legolcsóbb védelmet kialakítani. Nagyjából az 1900-as évektől kezdve igen nagy figyelmet fordítottak erre a problémára, az ezután épült épületek - még a vályogházak is - már megfelelő szigeteléssel, védelemmel lettek ellátva. Sajnos az ennél korábbi épületek (vagy melyek később épültek ugyan, de szigetelést nem, vagy nem jó minőségben kaptak) legfőbb és utólag legnehezebben helyrehozható hibája a felszín alól érkező víz elleni védelem. A felszín alatti vizek osztályozása, jellemzői --- Talajnedvesség, talajpára --- Talajvíz ---Rétegvizek ---Torlaszvíz Védekezés a talaj felől támadó vizek ellen. A vizek távoltartása az épülettől. ---Csapadékvíz ---Drénezéssel ---Angolaknák építése Szigetelések ---Legfontosabb tudnivalók a szigetelés készítéséhez ---Vízszintes falszigetelés ---Függőleges falszigetelés ---Padlószigetelés Utólagos falszigetelés ---Vegyianyagok beinjektálása ---Elektromos eljárások ---Falátvágás ---Falbontásos módszer Szigetelési hibák A felszín alatti vizek osztályozása, jellemzői Ennyi bevezető után lássuk, melyek ezek a vizek, nedvességek. A talajban minden időszakban, és - a sziklatalajt kivéve - mindenhol találunk nedvességet. Ez egy olyan körülmény, mely ellen nem lehet semmit tenni - de hát nem is kell, hiszen a talaj nedvessége teszi lehetővé az élet kialakulását, a növények fejlődését. A talajnedvesség mértéke időben és térben is változó, más-más minden évszakban, de akár egy rövid zápor, egy havazás is megváltoztathatja a talaj nedvességtartalmát. Talajnedvességnek tulajdonképpen azt a talaj szemcséi közötti hézagban található vizet nevezzük, mely a felszíni vizekből beszivárgott vagy a talajvízből felszivárgó nedvességből áll, kitölti ugyan a talaj közötti szemcséket, de nem fejt ki nyomást a szerkezetekre. Szintje, elhelyezkedése sok tényezőtől függ, például a hőmérséklettől, a levegő páratartalmától, a talaj minőségétől stb. A talajnedvesség a hajszálcsövesség okán mindig felfelé törekszik, a szabad levegő irányába.
 Ezt a hatást fokozza a talaj párolgása: a felszínen elpárolgó víz az alsóbb rétegekből utánpótlódik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a vályogházak magukban is földből állnak, így ugyanez a folyamat játszódik le a falazatukban. Míg száraz időben a talajnedvesség szintje lejjebb süllyed, nedves időben a felszínig is érhet. Kötött talajban a felszín nem is képes elnyelni a csapadékot, ekkor alakulnak ki a gyerekek által oly kedvelt pocsolyák. Talajpárával akkor találkozunk, ha a talajból nagy összefüggő felületen molekuláris méretű, ám nagy mennyiségű víz párolog el - leginkább a nagyobb felületű padozatok, burkolatok alsó síkjában okoz kárt ez a jelenség. A talajnedvesség általában semleges kémiai hatású, egyes esetekben azonban kémiailag is károsíthatja a szerkezeteket. A felszín alatti vizeknek két fontos fizikai tulajdonsága van: egyrészt súlyukkal növelik a befoglaló föld súlyát (ez főleg nagyobb munkagödrök, mélyebb munkaárkok esetében fontos tudnivaló), előnyös fizikai hatás ellenben, hogy a föld nedvesen tartásával növelik annak állékonyságát (egy száraz talaj ásott árok hamarabb beomlik, mint egy nedves talajban kibontott). Ez a tulajdonság érvényes a vályogházak falazatira is, tehát ezért nem lehet cél az ilyen szerkezetek teljes kiszárítása. A vályogházaknál majd minden esetben a védekezés a talajnedvesség elleni védelemre irányul. A talajvíznek a mérnöki gyakorlatban azt a felszín alatti vizet nevezzük, mely összefüggő felületet alkot, és mely nem egy esetben áramlással mozog a felszín alatt. Hazánkban a talajvíz általában 1,5 méternél mélyebben jelenik meg, ám vannak különleges esetek is: ismeretesek olyan területek, ahol 8-10 méter mélységig nem található talajvíz, ám vannak olyanok, ahol már 50 cm-is megjelenik.
 A talajvíz előfordulása akár egy-egy településen belül is különböző lehet, és igen nagy befolyással van erre a jelenségre a közelben levő felszíni vizek hatása. Egy folyó, vagy patak közelében a száraz időszakban a talajvíz mélyen húzódhat, esősebb időszakban, vagy egy áradás idején akár a felszín közvetlen közelében is megjelenhet. A talajvíz sok esetben agresszív kémhatású, ekkor különleges összetételű anyagok alkalmazása szükséges. A talajvíz szinten minden esetben nyomást fejt ki a föld alatti szerkezetekre, úgyhogy az ellene való védekezés nem csak a vízhatlanság biztosítása szempontjából fontos, hanem legtöbbször víznyomás ellen is védeni kell az épületet. Komolyabb építkezésnél - és manapság már egy családi ház építése is komoly beruházásnak tekinthető - a talajvíz mélységét, minőségét, nyomását talajmechanikai vizsgálat állapítja meg, és az épület tervezésekor ezeket a megállapításokat mindenképpen figyelembe kell venni. A két vízzáró réteg között elhelyezkedő talajvizet rétegvíznek nevezzük (lásd: előző rajz második képét). Alföldi területeken ez eléggé mélyen található, ám dombos, hegyes vidéken a rétegvíz a domborzatot követve a legváltozatosabb mélységekben és helyeken jelenik meg. A hegyekben található természetes források jelentős része nem más, mint a rétegvizek felszínre történő kilépésének jele. A régi korokban a kutakat is legtöbbször - mindenféle tudományos előtanulmány, vizsgálat, elméletgyártás nélkül - a rétegvizekre telepítették, mert ezek vize tisztább, utánpótlásuk folyamatosabb volt. A rétegvizek kémiai és fizikai tulajdonságai a talajvizekéhez hasonló, ám figyelembe kell venni, hogy lejtő, dombos terepen, vidéken a rétegvizek mozgásából és súlyából eredő nyomás lényegesen nagyobb, mint az egyszerű talajvizeké. Az építési gyakorlatban - sajnos - a legkevésbé figyelembe vett, ám a legnagyobb kárt okozni képes felszín alatti víz. Torlaszvíz természetes körülmények között alig-alig fordul elő. Olyan helyeken keletkezik, ahol a talajvíz, a rétegvíz útjába egy olyan új szerkezet, építmény kerül, mely megakadályozza a víz szabad mozgását, lefolyását.
 Ha az épület hátsó falának, alapjának szigetelése megfelelő- és egy új épületnél ez általában mindig megfelelő -, akkor a víz a talajban elkezd felhalmozódni, egy vízlencse alakul ki. Egészen addig, amíg a vízlencse akkora nem lesz, hogy a felszínen megjelenjen, vagy amíg a szomszédos épületet nem kezdi áztatni. A Budai Várhegyen igen sok ilyen példát lehet tapasztalni. A 90-es évek közepén sorban jelentek meg vizek olyan házak pincéiben, melyek korábban szárazak voltak. A vizsgálatok kiderítették, hogy az egy-két utcával lejjebb történő beépítések során nem készült megfelelő védelem a torlaszvíz ellen, és az újonnan épült épületek által felduzzasztott ilyen vizek jelentek meg a magasabb lévő utcák épületeiben. A torlaszvíz elleni védelem elkészítése nem bonyolult feladat, sőt, új építésnél a beruházás töredékét teszi ki. Ám igen sok probléma megelőzhető vele időben. Már meglévő épületeknél is kivitelezhető a védelem, bár kissé bonyolultabb megoldással. Ezekről később még részletesen szólok. Védekezés a talaj felől támadó vizek ellen. A talajban található vizektől két módon védhetjük meg építményünket: meg kell próbálni megakadályozni a víznek az épülethez való jutását, ha ez nem vezet eredményre, akkor pedig az épület szerkezetét kell oly módon kialakítani, hogy ellen tudjon a víz károsító hatásának. Nem lehet általános receptet adni arra, mikor melyik módszer a megfelelő: van olyan eset, amikor az első megoldás is már kielégítő, van, amikor csak a szigetelés használ - vagy mindkét védekezési módszer. A megfelelő módszer alkalmazása csak az összes körülmény ismeretében határozható meg. Ez bizonyos esetekben egyszerű feladat, ám a megfelelő elővizsgálatok sok felesleges költségtől kímélhetik meg az építtetőt. A fejezet bevezető részében már felsoroltam, milyen körülményeket kell megvizsgálni ahhoz, hogy a megfelelő víztelenítési módot megtaláljuk, de itt most vegyük sorra azokat, melyek kifejezetten a felszín alatti vizekre vonatkoznak: Melyek ezek? Csak a legfontosabbak: - Milyen mélyen van a talajban a víz - milyen jellegű víz ez, talajvíz, talajpára, csak talajnedvesség, vagy esetleg rétegvíz, torlaszvíz? - milyen kémiai tulajdonságú (pl. agresszív?) - milyen fizikai tulajdonságú (fejt-e ki nyomást a falazatra, alapra) - mozgásban van-e, vagy nyugalmi állapotban? - várható-e hirtelen nagyobb mennyiségű víz megjelenése (pl. egy csőtörés, nagyobb esőzés) stb. Ezek meghatározása után kell megtalálni a megfelelő megoldást - természetesen a pénzügyi lehetőségek és az elérhető eredmény értékének meghatározásával együtt. A vizek távoltartása az épülettől. Abban az esetben, amikor a felszín alatti vizek jól meghatározható irányból és mennyiségben "támadják" az épületet, a legolcsóbb és legcélszerűbb megoldás azok távoltartása a szerkezetektől. Természetesen e módszer alkalmazása is a meglévő állapot meghatározásával kezdődik. Igen sok féle körülmény játszhat közbe e folyamatban, tekintsük át a legtipikusabbakat. Az egyik legsúlyosabb gond, ha csapadékvíz kerül a fal tövében a talajba mely az alaptesten keresztül felszivárog a falba. Ez három esetben fordulhat elő. - ha nincs elég széles tetőkinyúlás, vagy ha a fal mellett nincs szilárd burkolat, akkor a földbe jutó víz közvetlenül az alap szerkezetét terheli. Az előbbi ellen a korábban már említett széles tetőzettel tudunk védekezni, míg a másik problémára megoldás a szintén már említett fal körüli csöpögőjárda. - a megfelelő módon kiépített csöpögőjárda szintén segít a csapadékvíz távoltartásában. Minimum 80 - 100 cm szélesnek kell lennie, így nem engedi közvetlenül a fal tövében a felszín alá jutni a vizet. A járda rajzát a csapadékvízről szóló fejezetben találjuk meg.
- különös gondot kell fordítani arra, hogy az esővíz levezetések ne a fal közvetlen közelébe vezessék a vizet. Gyakran látható, rossz megoldás, hogy az ereszcsatornák ejtőcsöve a fal sarkánál alig 15-20 cm-t áll ki, és a nagy mennyiségben, egy helyre koncentrálódó víz a fal mellet tűnik el a földben. Ez igen súlyos hiba, nem egyszer előfordult már, hogy az egyébként jól megépített ház alapja, falazata egy nagyobb, erősebb esőzés után rohamosan (akár 24 óra alatt) helyrehozhatatlan kárt szenvedett e miatt a hiba miatt. A károsodást úgy tudjuk elkerülni, hogy az ejtőcsövet meghosszítjuk legalább egy méter hosszúra, hogy elvezesse a vizet a faltól. Mivel ez elég csúnya látvány - és esetleg a közlekedést is zavarja - az is jó megoldás, ha az ejtőcső vége alá szilárd burkolatú (pl. betonozott, kövezett) folyóka kerül, és az vezeti el a vizet. - A hó károsító hatásáról már szóltam, a talajba jutva ez is felkerülhet a szerkezetekbe. Itt szintén a szilárd burkolatú járda, és a hó ellapátolása a segítség. Drénezéssel - azaz szivárgó építésével lehet a legjobb hatásfokkal távol tartani az épületszerkezetektől a nagyobb mennyiségű talajnedvességet, vagy talajvizet. A lejtős területeken megjelenő torlaszvizek ellen pedig szinte csak ez az egyedüli jó megoldás - természetesen a falszigeteléssel kombinálva. Kétféle szivárgórendszert különböztetünk meg. Az övszivárgó nem más, mint az épület lejtőfelőli oldalán az alappal párhuzamosan lefektetett víztelenítő rendszer. A paplanszivárgó ennek bonyolultabb változata - ez egy teljes terület víztelenítésére szolgál, nagyobb építmények, műtárgyak építésénél alkalmazzák, vályogházaknál, házilagos kivitelezésnél nem igen szokták alkalmazni. Az övszivárgó kialakítását, keresztmetszetét az alábbi ábra mutatja.
 A szivárgócsövek anyag régen égetett kerámia volt. A csövek sima végűek voltak - azaz nem tokkal csatlakoztak egymáshoz, hanem csak egymás mellé kerültek lefektetésre. Az így köztük kimaradt hézagokba folyhatott be a talajban mozgó víz. Manapság dréncsőnek perforált műanyagcsövet alkalmaznak. A csövön 10-15 mm hosszú rések, lyukak találhatók, ezek a víz bevezetésére szolgálnak. A csöveket az alaptest mellett nyitott árokba fektetik megfelelő hosszirányú eséssel. Annak érdekében, hogy a kis lyukak ne tömődjenek el idő előtt, a csövek köré nem homok, föld, vagy sóder kerül, hanem nagy szemcsékből álló, osztályozott kavics, vagy zúzalékkő. Ennek a rétegnek a cső fölé történő elhelyezésekor nagyon óvatosan kell eljárni, hogy a cső ne sérüljön, ne görbüljön el. A szabályosan épített dréncső fordulóinál, sarokpontjainál tisztítóaknát kell építeni. Ennek funkciója az, hogy a drénrendszert ki lehessen tisztítani. A tisztítás egyszerű: évente egyszer nagy nyomású vízzel (egy slaggal) a csöveket át kell mosatni. A legalább 50 cm vastag osztályozott kavics-, zúzottkőréteg fölé kerülhet a földvisszatöltés, vagy a visszatöltő anyag. A szivárgórendszer hatásfokát lehet növelni: olyan vastag fóliát kell a dréncső mellé fektetni és felvinni a fal mellett, melyen 2-3 cm magasságú dudorok találhatók (ezek alakjáról az építőiparban "tojástartó-fóliának" nevezik). Ez arra szolgál, hogy a nekifutó vizet a dréncsőhöz vezesse.
Még további kiegészítést jelent az, ha a szivárgó kavicsrétege fölé ledöngölt agyag kerül. Ez a felszínről bejutó vizeket tartja távol a csővezetéktől.
A szivárgórendszer alkalmas arra, hogy hirtelen megjelenő nagy mennyiségű vizet is elvezessen. Ez főleg torlaszvizek, vagy például az épület feletti területen történő csőtörés esetén igen fontos.
Nagyobb épületeknél alkalmazott megoldás, amikor az épület alapja mellé (általában alápincézett épületnél) egy olyan méretű akna épül, mely gyakran akár járható is. Az akna külső fala alkalmas a talaj terhének tartására, az onnan támadó víz pedig az aknába kerül. Az akna aljába összefolyó kerül, a teteje pedig ráccsal fedett. Így az odakerülő víz vagy el tud párologni, vagy a lefolyón el tud folyni. Az angolakna megépítése igen költséges, és vályogházak esetében ritkán alkalmazzák. Ám a mai ismeretek szerint ez a legalkalmasabb arra, hogy a talaj felől jelentkező vizet távol tartsa az épületszerkezetektől. A felszín alatti vizek elleni védelem másik módja maguknak a szerkezeteknek alkalmassá tétele a víz károsító hatásának kivédésére. Sajnos a mai ismereteink szerint nincs olyan építőanyag, mely önmagában ellenállna a víznek. Sem a tégla, sem a beton, de még a fémszerkezetek sem alkalmasak erre, mindegyiküknek szüksége van valamilyen védelemre. Fokozottan érvényes ez a földből épült házakra, vályogházakra. A szigetelés készítésének is első lépése a fennálló helyzet megállapítása, és a védelem módjának kidolgozása. A vizsgálatkor minden, már korábban felsorolt körülményt meg kell vizsgálni, ám ehhez csatlakozik még az is, hogy az épületszerkezet tulajdonságai is számításba veendők. Az épületszerkezet anyaga, kialakítása, formája mind-mind meghatározzák a szigetelés módját. A szigetelés módjára az elmúlt 2000 év alatt igen sok változat alakult ki. Ám a mai napig a legjobb - és a vályogházak esetében is legalkalmasabb - szigetelési mód az, amely ásványi szigetelőanyagnak a falra való felhordását jelenti. Ez az ásványi anyag a bitumen, melyet már a római korban is használtak a vízvezetékek szigetelésére. Ekkor még természetes állapotban volt található a bitumen, napjainkra ma már ásványolajból nyerik ezt a nélkülözhetetlen anyagot. Régen, a bitument -a szurkot - megolvasztott állapotba felkenték a falakra, a XIX század végétől pedig a bitument papírlemezre hordták fel, ezt helyezték el szigetelésként az épületszerkezetek közé. A bitumenes szigetelőlemez nem más, mint bitumenes anyaggal telített papírlemez, melyet a felületén hígabb bitumennel vonnak be, majd 2-3 mm átmérőjű homokkal hintenek be. Napjainkban sorra találják fel az újabb és újabb szigetelőanyagokat, ám be kell látni, hogy ezeknek nem igazán ismert hosszú távú élettartalmuk - míg a bitumen, a bitumenes lemez már kipróbált, régen alkalmazott anyag. Ismertek előnyei, hátrányai, korlátai is. Főleg a forrón használt bitumennek alkalmazásakor kell igen vigyázni a balesetveszélyre, ám még mindig ez az a szigetelési rendszer, melyet akár házilagosan is kivitelezhetünk - főleg, miután már a hidegen kenhető bitumenemulzió is használható. A műanyaglemez kapcsolása, toldása, szükség szerinti áttörése igen nagy körültekintést, nem egy esetben speciális eszközöket igénylő feladat, melyet legtöbbször csak szakemberek tudnak elvégezni. Persze, a bitumenes lemez használatakor sem árt szakember segítségét hívni. *Legfontosabb tudnivalók a szigetelés készítéséhez* Napjainkban már ritkán használnak kent szigetelést, a leggyakoribb az ún. lemezszigetelés. A falat támadó vizek nagyságától, agresszivitásától, nyomásától függően egy- vagy többrétegű szigetelés készül. A talajvizes, rétegvizes környezetben, illetve ha a víz nyomást fejt ki a falra, legalább 2 rétegű szigetelés szükséges. Mind a műanyaglemezeket, mind a bitumenes lemezeket vékony lemezekben árusítják, melyek 10-20 méter hosszban vannak feltekerve. Minden lemezszerű szigetelés készítésének négy igen fontos előírása van: - a lemezek egyenletesen feküdjenek fel az őket tartó szerkezetre, - a lemezek toldása előírásos legyen - ne sérüljenek a lemezek se a fektetés, se későbbi használat során - a lemezek áttörésének előírásait be kell tartani. A lemezek egyenletes felfekvését úgy tudjuk biztosítani, hogy az alattuk levő szerkezet minden egyenetlenségét megszüntetjük. A kiálló kavics, betondarabokat, malterdarabokat le kell törni, és a szigetelés alá egy kiegyenlítő habarcsréteget kell az alapra (falra) felhordani. Az egyenletes felfekvés szempontjából igen fontos, hogy a falak, szerkezetek sarkainál vezetett szigetelésnek nem szabad megtörnie.
 Ahhoz, hogy a szigetelőlemezek valóban elláthassák funkciójukat, a kialakított szigetelőfelületnek teljesen zártnak kell lenniük. Ehhez be kell tartani azokat a szabályokat, melyeket a szigetelési előírások tartalmaznak. Egyrétegű szigetelésnél az egyes lemezeknek legalább 10 cm-t - de inkább 15 cm-t - fedniük kell egymást. A különféle csatlakozási módokat az alábbi ábrák mutatják be.
 Ha két rétegű a szigetelés, figyelni kell arra, hogy a toldások nem kerülhetnek egymás fölé. A második réteget az elsőre merőleges irányban helyezzük el. Ha valamilyen irányból áramló víz jelentkezhet, akkor a szigetelések átfedéseinek (lapolásainak) "folyásirányban" kell lenniük. Igen fontos, hogy azokat a szigetelési szerkezeteket, melyeket már elkészítettünk, a végleges eltakarásig megvédjük a káros hatásoktól. Erre a célra alkalmas homokszórás, vagy esetleg deszkával történő lefedés. Külön problémát okoz a szigetelt szerkezetek átmenő vezetékek környezetének vízhatlanná tétele. Ez a szigetelőszakma egyik legnehezebb része, a mellékelt rajzok segítenek ebben -de ehhez inkább szakembert vegyünk igénybe. A haszonvezetéket minden esetben egy védőcsőben vezessük át, az kapja meg a tulajdonképpeni szigetelést. A haszoncső és a védőcső közét bitumenes kenderkötéllel, esetleg tárcsával kell kitölteni.
 Természetesen a lemezszigetelésnek vannak olyan szabályai, melyek az általános építőipari szabályok közé tartoznak: balesetvédelmi óvórendszabályoknak hívjuk őket. A szigetelési munka megkezdése előtt ezeket meg kell ismerni, és alkalmazni kell (pl. forró anyag használata, az anyagszállítás szabályai stb.) Igen fontos, hogy azokat a szigetelési szerkezeteket, melyeket már elkészítettünk, a végleges eltakarásig megvédjük a káros hatásoktól. Vályogházaknál három szigetelési módot alkalmazunk: a vízszintes és a függőleges falszigetelést illetve a padlószigetelést. A legismertebb, legelterjedtebb és legfontosabb szigetelés a vízszintes falszigetelés. Célja, hogy az alaptest és a fal között megakadályozza a víz felfelé szivárgását a hajszálcsövesség által "felkúszó" víz megjelenését a falban. Ez a hatás függ a szerkezet anyagától, az abban található lyukacskák eloszlásától, átmérőjétől. Bizonyos építőanyagokban a hajszálcsövesség eredményeként a nedvesség akár 3-4 méter magasságig is feljuthat (pl. porózus kőzetek, rosszul égetett tégla). A vízszintes falszigetelés a XIX. század végétől előírás minden épület építésénél, a korábban készült épületek falainak vizesedését legtöbbször ennek hiánya okozza. A vízszintes falszigetelést az alaptestre helyezzük, legtöbbször a lábazat alsó síkjába. Amennyiben a lábazat fagyálló anyagból készült, a szigetelés kerülhet közvetlenül fölé is, de semmi esetre sem a felmenő falazatba. Azon kell igyekezni, hogy a vízszintes falszigetelés az egész épület vonalában, azonos magasságban, azonos síkon helyezkedjen el, mivel a szintváltások, csatlakozások mind-mind hibaforrást jelentenek. Miután az aljzat egyenetlenségét eltávolítottuk - a kiálló részeket letörtük, a lyukakat megszüntettük, kb. fél centi vastag kiegyenlítő habarcsot kell felhordani a vízszintes síkra. A szigetelési elméletek fontosnak tartják a szigetelés megfelelő beszorítását, a lakóépületeknél (és vályogházaknál) a felmenő szerkezetek ezt a funkciót többnyire ellátják. A falszigetelésnek 3-5 cm-re túl kell nyúlni a falon mindkét oldalon, és természetesen a felszín fölött kell lennie (sőt, akkor megfelelő az elhelyezkedése, ha a télen megálló hó határa felett húzódik a szigetelőlemez). Az elkészült falszigetelést újabb habarcsréteggel (kb. 5 mm vastag) védjük meg. A fal külső oldalán túlnyúló részt a felületképzésnek (azaz a vakolat vastagságának megfelelően egyenesre kell vágni. A vízszintes falszigetelés megoldására a következő képeken láthatunk példát.
   Erre a szigetelési módra akkor van szükség, ha az épület alápincézett, és a falazatot a felszín alatti vizek támadják. Vályogházak ritkán készültek alápincézve, a különálló pincék pedig nélkülözték a függőleges szigetelést. Ám annyit meg kell említenünk vele kapcsolatban, hogy a kisebb mennyiségű vizesedés megakadályozására egy utólagosan készülő függőleges falszigetelés is elég lehet. Ennek elkészítési módja nem könnyű, ugyanis a régi vályogházak falai, alaptestei igen egyenetlen kialakításúak, ezért külön kiegyenlítő réteg felhordása szinte elengedhetetlen. Az így előkészített falra kerülhet a falszigetelés, melyet többnyire védőfalazattal kell megvédeni a külső hatásoktól. ennek felfalazása nem bonyolult feladat, ám mindenképpen drágítja a megoldást. Sokszor elfelejtkeznek róla, pedig legalább annyira fontos, mint a falszigetelés. csak ritkán fordul elő az, hogy a vályogházak padlózatán a helyiségbe feljutó víz nem zavaró mennyiségű, vagy csak olyan nyomokban jelenik meg, melyet a padlózat el is tud párologtatni. A padlószigetelés nagy felületű lemezszigetelés, melynek fektetésekor nem csak a hosszanti, de a kereszttoldásokra is figyelni kell. Leghatásosabb akkor, ha két rétegben készül a második réteg merőleges az elsőre. A padlószigetelést mindig utólag készítjük. Ennek oka az, hogy ezzel elkerülhető a padló alatti feltöltés, a falazat utólagos süllyedéséből adódó károsodás, továbbá elkészíthetőek a padlózatban futó vezetékek, közművek. Igen fontos, hogy a padlószigetelés önmagában nem ér sokat, ugyanis a vízszintes falszigetelés nélkül a padló alatt összegyűlő nedvességet (esetleg talajpárát) a falhoz vezeti, és ezzel nagyobb kárt okoz, mint hasznot. A falszigetelés és a padlószigetelés megfelelő összekapcsolása nem egyszerű feladat: ha a padló és a falváltás - azaz a vízszintes falszigetelés - síkja egybeesik, egyszerű a helyzet, ám ha ez a két szint különbözik, igen gondosan kell eljárni. ebben az esetben még akkor is két réteggel kell kialakítani a váltást, ha egyébként csak egyrétegű lenne a padló és a falszigetelés. A megfelelő megoldásokat az alábbi rajzokon láthatjuk.
      Igen fontos a vízszintes padlószigetelés átvezetésének helyes kialakítása a válaszfalak alatt. A válaszfalak nagy nyomást fejtenek ki az alattuk található szerkezetre, nem megfelelő kialakítása esetén igen gyorsan tönkretehetik a padlószigetelést, ezzel a teljes szigetelési rendszer hatásfokát csökkentve.
 Igen sokan fordulnak hozzám azzal a problémával, hogy segítsek nekik utólagos falszigetelés elvégzéséhez megfelelő technológiát, megfelelő szakembert, céget találni. Minden esetben igyekszem megismerni a körülményeket, és ezek eredményeként, tanulságként csak a legvégső megoldásnak merem ajánlani az utólagos falszigetelést. Pedig ismeretesek előttem is ezek a módszerek, tucatnyi cég él meg jobb-rosszabb módon a falak utólagos szigeteléséből. De ez a legdurvább, és egyben legköltségesebb beavatkozás egy épület szerkezetébe, ezért igyekszem mindig azt ajánlani, csak akkor fogjon neki a tulajdonos ennek a tevékenységnek, ha a többi - ennél jóval olcsóbb és kevésbé veszélyes - módszert átgondolt, kipróbált, és azok nem vezettek eredményre. Az utólagos falszigetelés vagy a falazat megbontását jelenti, vagy olyan technológia alkalmazását, mely a falazat fizikai tulajdonságait változtatja meg. Míg a tégla, a betonfalazatoknál ez nem jelent problémát - hiszen ezek összetevőit, fizikai, kémiai, statikai - tulajdonságait ismerjük, vályogfalaknál ilyen tekintetben teljes a bizonytalanság. Nem ismerjük, milyen kémiai - esetleg biológiai - tulajdonságokkal rendelkezik a vályogfalunk, nem tudhatjuk, mennyire stabil, mennyire homogén: ezek mind mind növelik a bizonytalanságot, és veszélyeztethetik a fal állékonyságát. Ezek után lássuk, milyen utólagos falszigetelési módok vannak. először azokat, melyek szerintem nem alkalmasak semmiképpen vályogházakban: * Vegyianyagok beinjektálása * Ennél a módszernél a falazatba fúrt lyukakba vízüveget, vagy valamilyen modernebb szintetikus anyagot préselnek nagy nyomással. A lyukak olyan közel vannak egymáshoz, hogy a bepréselt anyag a hajszálrepedéseken, réseken egybefüggő felületet ad. A hibája a vályogfalnál ennek a módszernek, hogy a vályogfalak ehhez túl vastagok, azaz igen sok anyag kellene hozzájuk. A préselésnél akkor az anyag nyomása, melyet esetleg nem bír el az egyébként igen inhomogén szerkezet. Szintén az inhomogenitás eredményezheti, hogy a kelleténél jóval több anyagot kell bepréselni a falba, mert egy esetleg nem ismert üreg (pl. egy valamilyen rovar állat, rágcsáló által vájt üreg) elvezeti az anyagot. Míg a vízüveg nagyjából semleges anyag, az újabb szintetikus anyagok esetleg megtámadhatják az anyagot, olyan biológiai, kémiai elváltozásokat eredményezhetnek, melyek a fal tönkremenetelét okozzák. A téglafalakban, de még kőfalakban is igen hatásos módszer szerint a falba elektródák kerülnek, melyekbe gyengeáramot vezetnek. A talajból feljutó víz az elektromosan töltött ionok hatására áramlási irányát megváltoztatja, és a módszertől függően vagy eltávozik a falból, vagy már fel sem jut. Ezt a módszert vályogházakban szintén a falazat anyagának inhomogenitása miatt igen nehéz alkalmazni. Azok a módszerek, melyek bizonyos körülmények között használhatók: Azok közé a módszerek közé tartozik, melyek bizonyos körülmények között használhatók vályogházaknál is. E módszer lényege, hogy a falat valamilyen szerkezettel vízszintesen átvágjuk, a résbe szigetelőlemezt préselünk, majd a rést kitöltjük, kiékeljük, hogy a falazat ne mozduljon meg. Míg a beton, téglafalaknál az átvágás igen költséges, és hosszan tartó módszer, a vályogházak esteében megvan rá az esély, hogy viszonylag könnyen elvégezhető a munka. Problémát csak az jelent, hogy a falazat legtöbbször nem homogén, azaz találhatók benne kövek, kavicsok, melyek a vágást nehezítik. Szintén nehezíti a munkát, hogy a vályogfalak igen vastagak (45-55 cm), ami esetleg speciális vágószerszámot igényel. A falátvágásos módszer hátránya még, hogy a bekerülő szigetelőlemez egyenletessége, folytonossága nem ellenőrizhető. Ez megfelelő vastagságú és minőségű anyaggal kiküszöbölhető, ám ez egyben meg is drágítja a módszert. A falátvágás helyigényes művelet, a fal mindkét oldalát hozzáférhetővé kell tenni - azaz nem egy esetben a padlózatot fel kell bontani, hogy a belső oldal is megközelíthető legyen. Sok cég foglalkozik falátvágásos szigeteléssel, de ismereteim szerint kifejezetten vályogfallal még nem foglalkozik egyik sem. * Falbontásos módszer * Az utólagos falszigetelés legrégibb, és talán leghatásosabb módja. Lényege, hogy a falazat szakaszosan kibontásra kerül, olyan hosszban, mely még alkalmas az önmaga súlyának megtartására (kb. 1 - 1,2 m). Az így keletkezett résbe a szigetelőanyag jól ellenőrizhető módon lefektetésre kerül, majd a falazat visszaépül. E módszernek előnye, hogy gyakorlattal rendelkező kőműves is el tudja végezni, és bármely vastagságú falra alkalmazható. Hátránya: igen munkaigényes, és emiatt élőmunka-költsége magas. A falbontásos módszer elvi vázlatát az alábbi rajz mutatja.
 Feltételezzük, hogy egy újonnan épült ház szigetelése hibátlan, jól működik. De mi van a régebben épült házak szigetelésével. A hagyományos bitumenes szigetelések 30-35 év élettartalmúak. Ha az épületet - és magát a szigetelést - semmilyen káros hatás nem érte, ezek a szigetelések akár 60-80 évig is teljesítik feladatukat. Ám tönkremenetelük után igen nehéz helyzetben van, aki helyre kívánja állítani a szigetelést. Legtöbbször csak a falazat kibontásával és új szigetelés készítésével lehet ezt a problémát megoldani. Mindenestre törekedjünk arra, hogy a szigetelés élettartamát növeljük: külső szivárgó építésével, a szigetelésé épségének megóvásával sokat tehetünk ennek érdekében. Gyakori hiba, hogy a szigetelés még a nem konszolidálódott szerkezetre készült, így annak egyenetlen süllyedése törést okoz a szigetelőrétegben. Ennek javítása csak szakaszos bontással és újrafalazással oldható meg. Ugyanilyen hatást eredményez, ha a padló alatti feltöltés megsüllyed, és a padló súlya megtöri a szigetelőlemezt. Ez a jelenség legtöbbször a fal és a padló találkozásánál jelenik meg, ott, a falsarkoknál fellépő vizesedés jelzi a hibát. Kijavítása a padlózat felbontásával és az alatta levő szigetelés, feltöltés helyreálltásával valósítható meg. Egy koncentrált helyen megjelenő vizesedés jelezheti a belső csővezetékek hibáját, de azt is, hogy a szigetelés valami miatt megsérült. Ekkor a falazatot ki kell bontani, a szigetelés környékén az előírásoknak megfelelően foltban újra kell szigetelni, majd a falazatot vissza kell építeni. A lakóépületeknél - és így a vályogházaknál - előforduló leggyakoribb szigetelési hibákat az alábbi példák mutatják be.    
Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged:
|
