„...Négy szoba ajtaja nyílott a konyhára. Középen állt a sárbólvert, kunhalomnagyságú, hatalmas tűzhely. Tüzet ki-ki a tetejére rakott. A széles kéményből, amelynek arasznyi korommal fedett, csillogó falai közt bevert az eső, láncok lógtak, ezekre akasztották a kondérokat a szabad tűz fölé. A lábasok alá két tégla között gyujtottak lángot. A konyha falából mindenki a maga szobája felé eső részt fehérre meszelte s koromba mártott meszelővel vert rá igazán tetszetős díszeket. Edényt vagy élelmet a konyhában senki nem tartott, azt még a szobában is külön ládába zárták.

Mert itt még egy-egy szobában több család is lakott. Szerentsésék szobájában, ahogy így emlékezetből összeszámolom, azt hiszem, csak kilencen aludtak, mert a hozzájuk beosztott házaspár még fiatal volt, az asszony akkor dajkálta a második gyermekét. Az asszonyt Viktornak hívták, s olyan csendes, ijedt kis teremtés volt, hogy észre sem vettük. Legtöbbször nem is hált a szobában, álomba dajkálta kicsinyeit, s ment ki férjéhez az istállóba.

A másik három szoba annál népesebb volt. A mellettünk levőben, amelyet csak egy fal választott el a miénktől, három család lakott, három göbölyös, nagy zenekedvelők. Ébredni is citeraszóval ébredtek. A főzenész köztük az öreg András bácsi volt; még a déli munkaszünetben is hazaszaladt, hogy egy kicsit "pöngicséljen". Este, ahogy megtért, fogta teknőnagyságú szerszámát, s ha vidám volt, ha szomorú, verte rajta a nótát, míg csak le nem feküdtek. A hozzácsatlakozó hangokból tudtuk meg, hogy melyik göbölyös érkezett még haza. Gyönyörűen játszottak, - nem tudom, ismerik-e az ilyenfajta citera hangját? Halkan, finoman tud az hangzani, oly szelíden, mint a tücsökciripelés. Az asszonyok orrhangon dudoltak hozzá. Megtörtént, hogy az éjszaka kellős közepén is fölhangzott odaát az érces, de mégis finom muzsika; valamelyik göbölyös gondolt valamit, s nem tudott elaludni, míg ki nem fejezte.

Szemben velük, a konyha másik felén nyíló ajtó mögött Szabó bácsi lakott a maga nagyszámú családján kívül az egyik fia és az egyik veje családjával. Itt is rengeteg gyerek volt, a nők szinte versenyt szültek, s a versenyből az öreg Szabó néni sem maradt ki. Megtörtént, hogy egy időben babázott le a lányával. Az asszonyok napszámba jártak, s felváltva szoptatták a csecsemőket, akik egymásnak nagybátyjai és unokaöccsei voltak. Az öreg Szabó néni egyik karjában a saját kisdedét, a másikban az unokáját tartotta, és büszkén nyelvelt a cselédasszonyokkal, akik mindenféle erkölcstelen pletykát terjesztettek erről az ó-testamentumi keretben virágzó családról. Szabóék állítólag nemcsak a csecsemőket tévesztették össze. Bizonyos, hogy néha, mikor egymás közt is összekaptak, az asszonyok nem a legépületesebb dolgokat üvöltötték el családi életükről, az egész puszta füle-hallatára. Mihelyt a veszekedés elkezdődött, a férfiak libasorban szépen elhagyták a szobát. A sodrófával s konyhaedényekkel hadakozó három asszony között rendesen Malvi néni teremtett rendet; ő kedvelte s védte őket, s azok is szerették őt. Gyerekcserében voltunk velük, ami az jelentette, hogy ha Szabóéktól minden felnőtt elhagyta a házat, gyermekeiket a mi szobánkba terelték át, s minket az ő szobájukba küldtek, ha a tüzelővel takarékoskodnunk kellett.

A negyedik szobában két csikós család lakott, a nevük is Csikós volt. Senkivel sem érintkeztek, velünk sem, noha egyik asszonyt lánynevén Szerentsésnek hívták, s szegről-végről rokon volt. De ők jól éltek, a gyermekek már serdülő korban voltak s a két család a férfiak egész részén kívül két félrészt is kapott. Emelt fejjel jártak át a konyhán s a köszönést sem fogadták; ha közülünk, gyermekek közül valaki útjukba került, egyszerűen félrelökték. Néha ittak. Valamelyikük a csikók abrakjából egy félzsáknyit a vállára kapott, egy éjszaka megtette vele az utat a faluba. Bort hozott, s a család már hajnalban vedelni kezdett. Hangtalanul, titokban fogyasztották, arcuk még a szokásosnál is keményebb volt, csak szemük csillogásán látszott, hogy mulattak.

Három ilyen közös lakosztály volt sorjában a házban, vagyis összesen tizenkét szoba. Külön lakásban, a ház végén csak az uradalmi kőműves lakott. Felesége mindig szépen öltözködött, hétköznap is cipőben járt. Egyetlen kislányuk volt, őt is igen finoman öltöztették. Csak nagy ritkán láttuk. Egyszer a cselédkertek alatt összeakadtam vele, vidáman elébe álltam, s emlékszem, rögtön valami történetbe akartam beleavatni.

- A mamám megtiltotta, hogy én veletek beszéljek, - fojtotta belém a szót és kényeskedően továbbállt. Látszott, hogy szívesen tesz eleget a szülői parancsnak. Értelmetlenül bámultam utána...”