A vályogtégla falak rakásához bizonyos szakértelem kellett.

Legtöbbször kőművesek végezték e munkát, ám ha kőművest nem tudtak találni, vagy megfizetni, falrakókat alkalmaztak. Ezek az emberek inkább csak gyakorlattal rendelkező, jó képességű ezermesternek voltak tekinthetők.

Általában pár évet kőművesek mellett dolgoztak, ott lesték el a falazó szakma fogásait. De megtanulták, és felvállalták a házépítés egyéb teendőit is (a tetőszerkezet összeállítását, a fedés felrakását). Az évek során aztán nagy gyakorlatot szereztek e tevékenységben, és szaktudásuk, de főleg az általuk kért ár éppen jól megfelelt a falvak szegényebb rétegeinek. A XIX. század közepére annyira elterjedt - és elfogadott - volt az alkalmazásuk, hogy a kőműves mestereknek végül már testületileg kellett fellépniük az általuk "kontároknak" tekintett falrakókkal szemben. Ám ez a „szakma” még sokáig fennmaradt, Erdélyben még az 1920-as, 30-as években is gyakran alkalmazták őket. A házat az alaptól a tetőig vállalták fel "általányban" vagy a fal köbölt méretében. A falrakók egymagukban, vagy legfeljebb egy segítővel szerződtek le, a szükséges segéderőt rendszerint az építtető adta. Az alkutól függően ő gondoskodott az építők ellátásáról is, ilyenkor a család nőtagjai főztek a dolgozókra.

A falazati anyagot a közelből szerezték be, vagy éppen az építkezés helyén gyártották le. Nem mindig volt a helyszínen az összes szükséges anyag, általában ha tehették, csak annyit vittek oda, ami egy-két nap alatt elfogyott.

A vályogfalak rakását gyakran végezték kalákában is, amikor a nagyobb család, a faluközösség több tagja is részt vett a munkában. Közösen szállították a helyszínre az anyagot, és az alap kiszedésétől a födémgerendák elhelyezéséig igyekeztek minél nagyobb létszámot biztosítani, hogy a munka gyorsabban haladjon. A falak rakását ilyenkor egy idősebb, hozzáértő személy irányította, de a család, közösség minden tagja, még a gyerekek is részt vettek a munkában.

A XIX. - XX. század fordulójáról fennmaradt feljegyzések szerint egy-egy ház felrakása a család kasszáját igen-igen megterhelte, voltak, akik egész életükre emiatt eladósodtak. És bizony gyakran nem az anyag beszerzése volt a legköltségesebb része az építkezésnek, hanem a munkaerő. Az emberekre főzni kellett, el kellett látni őket itallal (legtöbbször ez pálinkát jelentett, az időben a sör nem volt kedvelt, a bor pedig csak elálmosította volna a dolgozókat). Akinek volt saját „forrása”, az spórolhatott ezen a költségen.

Igaz, voltak olyan felelősebb gondolkozású brigádok, mesterek, akik nem engedték az italozást munka közben: nekik a munka végzetével egyben (azaz több liter számra) adták ki az "italjárandóságukat".

A vályogtégla fal rakása igen megerőltető munka. A ma ismert, és általánosan használt kisméretű tégláknál, üreges tégláknál nagyobb, tömörebb és emiatt jóval nehezebb téglák rakodása, szállítása, majd elhelyezése a falban nagy erőkifejtést igényelt. Munka közben figyelni kell a téglák épségére is, az égetetlen vályogtégla sokkal sérülékenyebb, mint a megszokott falazótégla.

Igen fontos volt a már elhelyezett téglasorok védelme: egy hirtelen jött zápor, vagy egy egész éjszaka tartó eső több napos munkát tehet tönkre. Ezért az elkészült falakat nádkévével, ha ilyen nem volt, szalmával lefedték, hogy ne károsodjon.

A szigorúbb főnök az olyan segédet, akinek keze között sok tégla megsérült, hamar elzavarta a munkahelyről.

Ha a család is közreműködött a falrakásban, igen gyakran a nagyobb (10-12 éve forma) gyerekek cipelték, cügölték a téglákat. Ha a mester gyereke is segített ebben, jó alkalom volt, hogy kitanulja a szakmát, és nem egyszer ő vette át az "ipart" később.

Jobb képességű, jó kezű gyerekek közül kerültek ki azok, akik később már magasabb minőségű szakmunkát (például tetőrakást, ácsolást, ajtó, ablak készítést) is bevállaltak.

Falverés

A vert falas építési mód elnevezése országrészenként változik: a Dunántúlon tömésfal, tömött fal, a Tiszántúlon vert fal az elterjedt neve.

Ez a technológia hazánkban a XVIII. századtól a XIX. század végéig élt. Ekkor kiszorította a jobban kezelhető vályogtégla építkezés, bár volt két időszak, amikor kényszerűségből visszatért a falusi építkezés módszerei köz.

Az 1920-as években, amikor az elcsatolt országrészekből ezrével települtek be Magyarországra a környező országokból menekülők, az ingyen vagy igen alacsony áron osztott telkeken sokan alkalmazták ezt az építési módszert. 1945 után, a lerombolt ország falvainak újjáépítésekor szintén előkerült a régi technológia (nem utolsósorban az anyag könnyű beszerezhetősége okán).

A vert falak építését hozzáértő csapatok, bandák végezték. A jó munkát végző csapatot mindenfelé hívták a környéken, már kora tavasszal kiderült, egy-egy csapatnak van-e egész nyárra - esetleg késő őszig - elfoglaltsága, és ezzel keresete.

Az ilyen bandák hat-hét tagúak voltak. Egy vagy két fő talicskával hordta a földet, a kalodába a lapátos hányta. A föld döngölését két tömős, és két furkós végezte. A legtapasztaltabb tömős - a bandagazda - vezette a falat. A feladatokat minden egyes deszkaemelésnél cserélték, csak a vezértömős maradt mindig ugyanaz. Egy-egy terítés 8-10 centiméter magas volt, egy deszkányi falmagasságot háromszori terítéssel értek el.

A falverő bandák tagjai általában a saját szerszámaikat használták, a zsaluzat céljáró deszkák, a kötözésre szolgáló kötelek a csapatvezetőé voltak. Egy háromhelyiséges ház elkészítése 8-9 napot vett igénybe, a banda itallal való ellátásáról az építtető gondoskodott. A fizetség koronként változott - egy ideig terményben fizettek, ha a pénz megerősödött, megbízható volt, forintban, koronában, pengőben kérték a munka árát. Ügyes bandagazda ebben az esetben is kijárta a fejenkénti fél oldal szalonnát, pálinkát. A munka elszámolása ölben - azaz a fal hosszában - történt, a válaszfalakért általában nem számoltak fel külön fizetséget.