A GAZDASÁGI ÉPÜLETEK

Az egykori paraszti porták fontos, nem ritkán legfontosabb részei a gazdasági épületek voltak.

Formájuk szerkezeti felépítésük, az ezeknél alkalmazott megoldások évszázadok, évezredek tapasztalatai alapján alakultak ki.

Építésükben - akárcsak a lakóházaknál - mindig a kor tudása tükröződik, ugyanakkor a biztonság és célszerűség mellett fontos szerepet játszottak az anyagi körülmények is. Nem ritkán a lakóházaknál tartósabb anyagból készülnek ezek a "melléképületek", hiszen a termény, az állatok megvédése még saját életük, kényelmük léténél is fontosabb volt a régieknek.

A lakóházzal egy sorban épült gazdasági épület

(hazánkban már igen ritka favázas falazattal)

Nagyjából a két világháború közötti időszakra tehető a gazdasági építkezés korszerű elveinek és gyakorlatának "kánon"-ba foglalása. Nem véletlen ez: hazánk mezőgazdasága ebben az időszakban válik kiemelkedővé, másrészt bizonyos politikai okok (népművelés, a mezőgazdasági termelési viszonyok kezdődő átalakulása) is motíválják e folyamatot. Gazdaiskolákban, -akadémiákon oktatják a gazdasági termeléshez szükséges tudnivalókat, ekkor jelennek meg - a II. világháború után is a szakmában dolgozó - neves mezőgazdasági szakemberek.

Az ismeretek lényeges része a gazdasági épületekkel kapcsolatos tudnivalók. Igyekeznek olyan szinten megismertetni a gazdákat ezekkel, hogy ha kell, önállóan, saját erejükből fel tudják építeni a szükséges létesítményüket.

A

sütőkemence
nyárikonyha
tehénistállók
lóistállók
sertésólak
baromfiól
csűr
kukoricagóré
jégverem

építése bár egyszerűnek tűnik, vannak olyan - régi tapasztalatokon alapuló, a kor modern előírásait betartó - tudnivalók, melyek megismerése ma sem felesleges.

Sok helyen a lakóépületek maguk olyan kis méretűek voltak, hogy a mindennapi élethez szükséges - mai néven - kiszolgáló létesítményeknek nevezett építményeket nem lehetett a lakáson belül elhelyezni.

Voltak olyan tevékenységek, melyek egyáltalán nem is voltak ott végezhetők. Ha csak az állatok levágására, húsuk feldolgozására, vagy a gazda, a háziasszony esetleges rossz szaggal járó kiegészítő tevékenységére gondolunk (pl. szappanfőzés, vagy libatépés) , jogosnak érezzük azt a szándékot, hogy bizonyos célokra külön épületek épüljenek.

Ezek közül az építmények közül a sütőkemence volt az egyik, mely gyakran egyben füstölőként is üzemelt. Főleg akkor került az udvarra, ha év közben sok alkalommal kellett használni, vagy több családnak is szüksége volt rá (ne feledjük: a régi falvakban egy-egy udvarban néha fél tucatnyi család is lakott).

Sütőkemence

A nyárikonyha (egyes tájakon sütő-konyha, mosókonyha) a mai napig a falusi porták fontos részei. Nagyjából a XIX. század vége felé kezdenek megjelenni, kialakításuk két típusa különböztethető meg. Legtöbbször kifejezetten erre a célra készül, szerkezeti, műszaki megoldásaiban a lakóépületet, a "nagyházat" utánozva. Ám előfordul az is, hogy a régi, kisebb lakóépület mellé új, nagy ház épül: és ekkor a régi épület veszi át a nyárikonyha szerepét.

Vannak, melyekben még mai napig laknak családok, vagy családtagok, egyeseket még az eredeti célokra használnak, de többségük ma már tárolóhelyként funkcionál. A nyárikonyhákban lehet a télirevalót elhelyezni, gyakran az érzékenyebb kerti virágok is itt húzzák ki a telet.

Módosabb helyeken szoba is került a tényleges konyharész mellé, így akár télen is lakható volt. A rajzon egy olyan mosókonyha alaprajzát és metszetét láthatjuk, mely kemencével is rendelkezik: a füstölést itt oldották meg a tulajdonosaik. Ezek az épületek ugyanolyan elvek alapján és módszerekkel készültek, mint a lakóházak. Legtöbbjük vályogfalazatú, nem egyszer külön födémszerkezet nélküli.

Nyárikonyha kemencével

Az egykori paraszti, termelő élet legfontosabb értéke termőföld és a állat volt. Ám míg az előzőt legfeljebb az időjárás viszontagságai elől kellett védeni, az állatok ezer és ezer veszélynek voltak kitéve.

Ez főleg vonatkozott a nagyállatokra: egy-egy család egyetlen valamire értéke sokszor az az egy tehén volt, mely tejet adott, vagy az az egy igásló, mely a gazdát segítette a munkában.

Ezért az ő egészségük, biztonságuk megvédése elsőrendű kérdés volt a gazdaságokban. Az istállóknak, ólaknak elsősorban szilárdnak, biztonságosnak kellett lenniük, de igen fontos volt, hogy bennük egészséges körülmények között legyenek az állatok. Természetesen az olcsóságuk is fontos volt, de ez inkább a kisebb állatok szállásainál volt szempont, az igás állatokat őrző épületek kialakításánál mindent megtettek a gazdák, amire csak anyagi eszközeikből futotta.

A tehénistállók építése hozzáértést kívánt.

Az istállónak száraz helyen kellett lenniük, és a falazatnak, a padlózatnak is olyannak, hogy nedvesség ne zavarja, károsítsa az állatot. Az istállók megvilágítási és hőmérsékleti igénye már állatfajtánként változott. A szoptatós, növendékállatok, a nemesebb lovak magasabb hőmérsékletet kívántak, az igásállatok, a hízóállatok istállója alacsonyabb hőmérsékletet kívánt.

Az ólak, istállók szellőzése nem csak az állatok szempontjából, de a szerkezetek tartóssága érdekében is fontos. A rosszul szellőztetett istállóban nem csak gyengébben fejlődnek az állatok, de a lecsapódó pára a hideg falon, nyílászárókon az állatok lehűléséhez, megbetegedéséhez vezethet.

A tehénistállókat úgy célszerű elhelyezni, hogy ajtajuk keletre nézzen: az északra nyíló ajtón bejut a hideg levegő, a déli, nyugati ajtó a sok kellemetlenséget okozó legyeknek kedvez.

Egyedül álló szarvasmarha részére 1,6 m, két tehén részére 2,6 - 3,0 méter széles állás kell. A bikáknak ennél 20-30 centivel szélesebb állás szükséges. A jászol szélessége 55-70 centi legyen, attól függően, milyen magas a jászol.

Az istállók elrendezését a rajzok mutatják. Célszerűen a jászol közvetlenül a fal mellé kerül, hogy a középen maradó részen az állatok közlekedhessenek és a takarmányt is be lehessen hordani.

Célszerű az istállót úgy elkészíteni, hogy minél kisebb legyen a belső légtere: ezzel a megfelelő meleget tudjuk biztosítani.

A tehénistállók falazatának kő, tégla javasolt. Vályogfalnál is a lábazatot legalább 60-70 centiméter magasan szilárd anyagból kell készíteni, és a falazatokat belülről cementes vakolattal fedni. Födémként az alulról borított födém a jó megoldás, mert a nagy mértékű párakibocsátás ezt támadja legkevésbé. Tehénistállókba a betonpadló ajánlott: ez kellően szilárd ahhoz, hogy a trágyát, vizeletet elvezesse - természetesen kellő lejtéssel kialakítva.

Két végén jászlas és egyvégjászlas istálló alaprajza

Sz = szénatartó, J = jászol

A lóistállók építése nem sokban tért el az előzőektől. A köznapi gazdálkodó természetesen csak az igáslovaknak alkalmas istállót épített, hátaslovakat nemigen használtak ezek gazdák. A lovaknak valamivel szélesebb állás kellett, és a lovak általában a fal felé néztek. Ennek oka az volt, hogy a lovak nyugtalanabb természetűek, mint a szarvasmarhák, és az egymással szembe nézés békétlenséget eredményezett volna az istállóban álló állatok között.

A legfontosabb eltérés a padlózatban volt: a lovak istállói csak földpadlósak lehettek, hiszen a nyugtalanul álló lovak patái a keményebb burkolaton tönkrementek volna.

Az istállóban az ablakokat úgy kellett elhelyezni, hogy minél magasabban legyenek - ne zavarja a fény az állatok szemét. Természetesen el kellett egymástól választani a lovakat, ezért választórudat is elhelyeztek, melyet az ábra mutat be.

Lóállás oldalnézete

A sertésólak elhelyezésénél elsőrendű szempont az volt, hogy ne a szélirányba essenek: a rossz szagokat ne a lakóépület felé fújja a szél.

A növendéksertéseknek nagyobb melegre van szükség, ezért gyakran készültek több részes ólak. A sertés viselkedése szükségessé tette, hogy minél tartósabb, erősebb anyagból készüljön az ól. A sertésólaknak tégla vagy salakbeton volt a javallott, a padlózata is betonból készült. Természetesen nem volt szükség minden esetben födémszerkezetre, a nyitott, padlás nélküli ól is megtette.

Igen gyakran a sertésól fölé került a baromfiól - ez a meleg miatt célszerű volt, bár az állatok könnyebben megfertőzhették egymást.

Az állattartó épületekről Dám László írt érdekes tanulmányt a SZNM "Ház és ember" című sorozatának 10. kötetében.

Szinte minden mezőgazdasági termeléssel foglalkozó család portáján megtalálható a csűr vagy pajta. Egyes vidékeken így, másokon úgy nevezik, de funkciója, feladata azonos. A szálas takarmány, termény tárolására szolgál, sok helyen ez a gabona feldolgozásának (cséplésének) helyszíne is.

Jellemzőjük, hogy igen nagy méretű bejáratuk középen nyílik: nem egyszer akár szekérrel is be lehet hajtani rajtuk. A gabona tárolása, feldolgozása két oldalt történik. Az úgynevezett keresztcsűrös telkeken - ahol a telek mögött szántó, esetleg további gazdasági részek találhatók - a csűrök legtöbbször két kapuval rendelkeznek: hátul ki lehet hajtani rajtuk.

Csűrök alaprajza

A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum felső-tiszavidéki tájegységében csodálatos kialakítású és igen nagy méreteket mutató csűröket tekinthetünk meg. Az ott bemutatott kispaládi, sonkádi lábascsűrök tölgyfagerendákon állnak, az első szalmafedésű, a második tölgyfazsindellyel fedett. Mindkettő két-két kapuval rendelkezik, melyek az egymással szemben lévő falon találhatók: ezeken a megrakott szekerek áthajthattak.

Lábascsűr

A csűrök falazata igen vegyes képet mutat. Gyakran épült fából, de a komolyabb feldolgozó munkát végző, a sok termény tárolására képes portákon vályogból, nem ritkán téglából. A csűrök, pajták födém nélkül készülnek: kellett a hely a munkavégzéshez, a tároláshoz, és így kisebb költségbe is került elkészítésük. Amikor a pajta közvetlenül a ház mögé kerül, általában itt találjuk meg a feljárólétrát a padlásra is. A régi háznál a csűröket használták a nagy méretű mezőgazdasági eszközök tárolására is.

Napjainkban igen sok szép és jó állapotú csűrt, pajtát találhatunk a régi házak mellett. Megőrzésük célszerű, hiszen amellett, hogy az épített emlékek, a gazdasági emlékek fontos részei, igen jól használhatók a modernebb életvitelhez is. Berendezve, vagy akár csak a hibákat helyreállítva a családnak, a közösségnek jól - akár télen is - használható teret nyerhetünk felújításukkal.

Keresztcsűr nyitott kettős átjáróval

A lakóház folytatásában épült hossz-csűr

A saját termény tárolásának egyik legfontosabb eszköze a kukoricagóré.

Mivel a kukoricát általában nem teljesen száraz állapotban takarítják be, a górét úgy kell elkészíteni, hogy abban a csöves takarmány megszáradhasson. Ezért a góré magas, keskeny épület, mely az uralkodó szélirányra lehetőleg merőlegesen áll. A hézagos lécfalak lehetővé teszik, hogy a levegő átjárja. Szélessége általában nem nagyobb másfél méternél, mert ekkor már a belerakott kukoricát nem járja át a levegő. A kukoricagórét minden esetben a földtől 80-100 centi magasra beton vagy tégla lábazatra helyezik. Így az alját is átjárja a levegő. egy négy méter hosszú, másfél széles górében 60 hektoliter - azaz hat köbméter, mintegy 10 mázsa kukorica fér el.

Kukoricagóré

Egy ma már nemigen használt, de érdekes tartozéka volt a régi házaknak a jégverem . Ez azt a célt szolgálta, hogy a télen begyűjtött jeget tárolni lehessen, még a legnyagobb meleg idején is legyen a gazdasági munkához (pl. a tejkezeléshez) vagy csak egyszerűen a mindennapi élethez szükséges jég a háznál.

Igaz, a régiek tudták, hogy még a legmélyebbre ásott jégveremben, a legjobb kezelés mellett is a jég fele elolvadt: de jól elszigetelt jégtartó hasznos volt minden időben. Ezt úgy érték el, hogy a jégvermet a telek északi oldalára helyezték, a falait szalmával szigetelték. Minél nagyobb volt a jégtömb térfogata és minél inkább hasonlított a gömbhöz alakja, annál tovább megmaradt. A jégverembe szalmával jól kipárnázott ajtón lehetett lejutni, ez is segített megőrizni a hideget.

Jégverem metszete


Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged: